Reggeli Sajtófigyelő, 2009. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-04-02
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 04.02 . 10 le ilyen szavakat, mondatokat, illetve akik olvasóként nem szívesen látnak ilyen nyomtatott szövegeket, akik úgy érzik, hogy mindez árnyat vet a jóízl ésre, egymás megértésének igényére, s talán a félelem nélkül élés esélyére is. Induljunk ki abból a kézenfekvő tényből, hogy a „gyűlöletbeszéd” a mindennapi egyéni életvitel tartozéka. Személyenként eltérő módon és különböző mennyiségben, eltérő gyakoris ággal és változó eredményességgel mondunk vagy teszünk olyasmit, amellyel a számunkra nem tetsző „ellenséget” igyekszünk minél teljesebb mértékben”megsemmisíteni”. Lehet ez gúnyos célzás, csúnya vád, trágár lebarmolás, a tettlegesség imitálása vagy éppen g yakorlása. Bár a kulturális normák szép lassan dühös mormogássá fokozták le az ilyen indulatok kiélésének módját, az igény és a gyakorlat sokféle formája megmaradt. Ellenfelünket időnként szeretnénk ugyan alaposan helybenhagyni (s a nyelvhasználat, a ges ztusok síkján meg is tesszük ezt), a civilizációs normák azonban kordában tartanak bennünket. Ezért sokszor csupán fogunk között szűrjük a szitokszót, s a felnégyelést vagy kíméletlen eltiprást imitáló gesztusainkat csak bizalmas körben játsszuk el. Nem ilyen egyszerű a helyzet, ha egy közösség - a „MI” - nevében egy másik közösséghez tartozóval tesszük ugyanezt. A közösséginek tartott gyűlöletbeszéd mintegy mentesül a civilizációs kötelezettségektől. S amint a példákból látható, egyre inkább mentesül. Mi több, a közösségi gyűlöletbeszéd képviselői saját közösségeik előtt „hőssé” válnak, akiket bátorítani kell, megtapsolni, aláírási ívekkel bátorítani. Hellyelközel itt is vannak még korlátok, de ezeket inkább a jogi eljárástól való félelem működteti, s nem a civilizációs norma. A gyűlöletbeszéd profi gyakorlói esetenként kerülik a megnevezéseket, szívesebben használják a névmásokat (ők, azok, ti), nagynagy előszeretettel pedig az utalásokat („Ugye értitek, hogy RÓLUK beszélek!”). Az utalások fon tosak, mert azok a fránya kulturális normák és jogi keretek odafejlődtek, hogy már nem lehet akármilyen megnevezésekkel dobálózni. Korábban ez valamivel egyszerűbb volt. Az ókori, magukat civilizáltaknak tartó görögök nemes egyszerűséggel „barbároknak” cím ezték mindazokat, akik a „nem mi” kategóriájába voltak sorolhatók, s a javasolt eljárásrend sem volt túl bonyolult: a barbár (a nem hozzánk tartozó ember) veszélyes, le kell gyilkolni, ez az egyetlen megbízható módja annak, hogy többet ne találkozz vele. Valamivel később az inkvizíció némileg finomított az eljáráson, de az oppozíciót mintha még élesebbé tette volna: a nem hozzánk tartozó „eretnek” megégetését jogi procedúrával igazolta. Jóval később pedig a gázkamrákat építő mitudat már csak annyit tartot t szükségesnek, hogy a „nememberek” nyelvi és fizikai megsemmisítését a felsőbbrendűségre való hivatkozással szentesítse (a példák Reinhart Koselleck gondolatmenetét követik). A közösségi alapú gyűlöletbeszédben a nyelviszimbolikus eszközök szerepe kul csfontosságú. Aki egy közösség nevében így beszél, az szentül meg van győződve arról, hogy miközben megsemmisíti a kártékony ellenfelet, ugyanakkor a saját közösségét erősíti, építi. S nem vitás az sem, hogy a gyűlöletbeszédnek tettre sarkalló ereje van, s őt, sok esetben a megnyilatkozás maga a tett. A közösségi gyűlöletbeszéd az adott csoport vagy a csoport főszereplője számára a nyelviszimbolikus győzelem örömét jelenti. Megfellebbezhetetlennek tartott közösségi ideológiák, hitek, vágyak, bizonyossá gok, érzelmek képezik a kiindulópontot. Ezekhez morális instanciákat kapcsolnak, és nem is akármilyeneket. Olyan morális instanciákat használnak igazolási alapként, amelyek a "mi" csoport kizárólagosságát igazolják, és ennek alapján az „ők” csoport esetébe n megengedett a „másik” nyelviszimbolikus „megsemmisítése”. Arra törekednek, hogy teljes valójukkal azonosuljanak a kiindulópontot jelentő hitekhez, vágyakhoz, és meg vannak győződve arról, hogy a
