Reggeli Sajtófigyelő, 2009. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-04-02
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 04.02 . 11 saját közösséget igazoló morális instanciák jogot adnak a csoport nevében való cselekvésre, következésképpen az „ők” csoport normáinak negligálására is. A saját csoport világa egyben teljes értékű saját kozmosz, amelyen kívül nincsen figyelembe veendő instancia. Ne magyarázza az ilyen szereplőknek senki, hogy a mikor ezt vagy azt mondanak, akkor azt nekik nem szabad! Hogyne szabadna, ha csupán a saját kozmoszuk instanciáit tekintik érvényesnek. Ha pedig mégis arra kényszerülnek, hogy az „ők” szabályait tudomásul vegyék (amelyek egyébként „hamis” és”rossz” szabály ok), akkor nem rejtik véka alá óhajukat: hatalmuk kiterjesztése esetén nem haboznának, hogy a „másikok” rendjét megváltoztassák. A közösségi jellegű gyűlöletbeszéd társadalmi konstrukció, önálló életre képes kelni, s ha olyanok a körülmények, sokakat kép es uralma alá vonni. Könnyű öröm, nagy élvezettel jár, az utcasarokra sem kell lefáradni utána, s még fizetni sem kell érte. Sőt, kifizetődő is lehet, elsősorban a szerző számára. Kire vetül a közösségi gyűlöletbeszéd árnya? S kelle igazán tartani tő le? A történelmi példák (bármilyen ijesztőek) nem mindig mérvadóak a mai ember számára. Ha a gyűlöletbeszéd társadalmi konstrukció, akkor ereje attól függ, hogy milyen erőforrásokat tud igénybe venni önmaga továbbépítése céljából. Ma a társadalmi erőforrás ok hozzáférhetősége szabadabb, mint valaha. A közösségi konstrukciók építése nem fejedelmek vagy propagandaminiszterek birtokában van, ezért a „barbárok”, az „eretnekek”, a „nememberek” kijelölése nehezen intézményesíthető. De nincsen olyan morális inst ancia sem, amely a civilizációs fölénytudat birtokában egyetlen lekezelő gesztussal sarokba száműzhetné a közösségi gyűlöletbeszéd főszereplőit vagy követőit, akik a gyűlöletbeszéd mámorában nap mint nap „barbárokat”,”eretnekeket” vagy „nemembereket” (ill etve mai mutációkat) jelölnek meg. Sőt, a jogi kerettel is gond van, hiszen a jogi nyelv természetes „homályossága”sokkal inkább menekülési ablak, mintsem értelmezhető és használható védekezési keret. Milyen eszköz, milyen védekezési mód marad azok sz ámára, akik civilizációs mintáiknál fogva a közösségi gyűlöletbeszédet a kultúra megcsúfolásának, a mindennapi együttélés elleni támadásnak tartják? Kelle tartaniuk attól, hogy a közösségi gyűlöletbeszéd elszánt harcosai egyszer csak őket is kipécézik, ta lán minden különösebb indok nélkül? A közösségi gyűlöletbeszéd mámora – mint minden hatalmi alapú közösségi mámor – könnyen ragadja önkénteseit olyan cselekvésekre, amelyek sorában egyegy „te is oda tartozol közéjük” típusú megállapítás elegendő igazolá st ad ahhoz, hogy a „MÁSIK” orrát az asztalba verjék. Alkalmas védekezése a visszahúzódás, a „ne vegyenek engem észre”, „én nem keveredem bele” típusú stratégia, vagy a zajos csapatok elvonulásába vetett bizakodás? Vagy mindez csak túlzás, s a közösségi g yűlöletbeszéd harcosaira csupán úgy kell tekinteni, mint egyéni frusztrációikat feloldani vágyó marionettfigurákra, akiknek tolakodó hangneme nem több, mint a sokpólusú társadalmi szerveződések egyik kellemetlen színfoltja? Ne gondoljuk azt, hogy a válas z egyszerű. S ne várjuk azt, hogy egy jogszabály, egy felső intézmény, egy civilizációs normára való hivatkozás felment a mérlegelés, a döntés és a cselekvés kényszere alól. A „civil lista” kiépülése azt igazolja, hogy erre a fölismerésre sokan eljutottak. Fenyegető társadalmi konstrukciók ellen más társadalmi konstrukciók építésével lehet érdemben védekezni. Ha ebben segít a jog, egy intézmény vagy a civilizációs norma, akkor az szerencsés eset, de nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy ez egyáltalán nem törvényszerű. A Hargita Népe, mint a társadalmi nyilvánosság egyik formálója például bizonyosan nem segít, hiszen az eddigiek során szemmel láthatóan azok
