Reggeli Sajtófigyelő, 2009. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-03-16
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 03.16 . 36 A két szabadnak mondott népszámlálás adatai is e kérdéskörhöz tartoznak. Ők ugyanis nem ismerik a nemzetiség és állampolgárság közti különbséget, efelől őket soha senki nem világosította fel. Nehogy azt higgyük, hogy a mi erdélyi őseink mindig is úgy definiálták magukat magyarnak ahogyan azt ma tesszük. A polgári nemzettudat, a mely szerint az Őrségtől Székelyföldig (s jó esetben a Szeretig) egy nemzet tagjai vagyunk, amely nemzetet a kultúra köti össze és nem az adminisztráció, bizony elég kései szerzeményünk, alig 200 éves találmány. S ami még fontosabb: jórészt az értelmiség á ltal lett tudatosítva a nép körében, azaz egy fentről lefelé történő nemzetépítés történt. Erről, a modern magyar nemzet megalakulásáról elfelejtettük értesíteni a moldvai csángókat (a gyimesieknek szerencséjük volt, mert ők az ezer éves határtól nyugatra éltek, a kommunizmus idején is magyar papjuk volt, így őket szinte semmilyen tekintetben nem lehet a moldvaiakkal egy kalap alá sorolni). Mint ahogyan elfelejtettük értesíteni a nyelvújítás vívmányairól is őket. De azt se magyaráztuk el számukra, hogy egyegy új technikai eszközünket közös megegyezés alapján magyarul hogyan nevezzük. Elfelejtettük. És most a huszadik és huszonegyedik században kinevetjük, ha azt mondják, hogy „trinvel menünk Bákóba”. Tehát a népszámlálások adatai nem hamisak, hanem irrelevá nsak, rossz kérdésre adott rossz válaszok. Ha a népszámlálást a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének alkalmazottai végezték volna, s így lett volna módunk elmagyarázni az embereknek, hogy egészen pontosan mire is kíváncsi a kérdőív, biztosan más eredmények születtek volna. Így a népszámlálást végző román pedagógusok véleménye tükröződik jórészt az eredményekből. A moldvai csángók a vallásukhoz ragaszkodnak, az ő identitásuk legfőbb pillére az egyházi hovatartozás, újabb időkben pedig (a nacionalista fennhan goktól egyáltalán nem mentes iskolai oktatás hatására) a Romániához való ragaszkodás, lojalitás, kötődés. Moldva sokáig missziós terület volt, akkor jórészt olasz, lengyel papok szolgáltak itt, az utóbbi száz évben pedig amióta saját püspökséggel rendelk ezik radikálisan megváltozott a helyzet: az egyházpolitika úgy alakította az ügyeket, hogy a második vatikáni zsinat után már egyértelmű lett, hogy a latinról a román nyelvre térnek át. Az itteni egyházi elöljáróknak a kommunista hatalommal való cimborálás át már kimutatták történészek, Iasi emberei úgy gondolták, hogy messzemenően megéri feladni az amúgy is elmaradottságra utaló magyar nyelvet, kultúrát s cserében megmaradni katolikusnak egy román ortodox tengerben. Saját lelkiismeretüket a mai napig is azz al nyugtatják, hogy a hívek érdeke a nyelvváltás, hiszen így jobban tudnak érvényesülni, jobban integrálódhatnak a románságba. Véleményem szerint magyar püspökeink az egyház belső életében meglevő lehetséges érdekérvényesítési alkalmakkal és eszközökkel n em éltek kellőképpen az elmúlt 20 évben. Azt gondolom, hogy nagyobb nyomást kellett volna gyakorolni a Vatikánra és több energiát fordítani a Moldvában dolgozó papok és püspökük jobb belátásra térítésére. Sokszor kértük már a magyar katolikus papjainkat és vezetőiket, hogy több alkalommal keressék szeretettel moldvai kollégáikat, segítsenek egy érték megmentésében, hiszen ha a katolikus egyház papjai akár románul is, de azt prédikálnák, hogy fontos volna a magyar nyelvet őrizni, egy egészen más fejezet nyíl na a moldvai csángó magyarok történelmében (az egyház attitűdje fontosabb lehet akár a magyar misénél is!). – Az ötvenes években még létező, majd egy tollvonással felszámolt csángóföldi magyar oktatást a rendszerváltás óta sem sikerült újraéleszteni. Noha az elmúlt tíz évben jelentős előrelépések történtek a magyar nyelv fakultatív oktatása terén, ez még mindig távol áll az ötvenes évek elfogadott gyakorlatától. Hogyan foglalná össze az ön által irányított csángó oktatás elmúlt évtizedét? – Az ötvenes éve kben a Magyar Népi Szövetség fentről szervezte az oktatást, mi most éppen fordítva építkezünk: lentről kezdtük. Az igényt is szeretnénk megteremteni. Most nem is áll módunkban másképp szervezkedni, mert a bukaresti oktatásirányítás még abban sem nagyon se gít, hogy a visszaélések, a nyilvánvaló törvénysértések esetén a magyar nyelv bevezetését kérelmező szülők mellé álljon, nemhogy önfejétől szervezzen rendeletileg magyar oktatást, ahogyan tették azt az ötvenes években. Az ötvenes években szervezett oktatás némely faluban magyar tannyelvű volt, de a legtöbb esetben legfeljebb elemi osztályokat jelentett, és sehol se tartott tíz évig: sajnos 56 év működés után visszatértek a román tanítók ezekbe az iskolákba. Ma gyakorlatilag nincs magyar tannyelvű oktatás, hanem 20 településen van iskolán kívüli magyar óra, illetve e 20 település közül 15ben sikerült az állami oktatásba is bevinni heti 3 alkalommal a magyart, mint anyanyelv studírozását. Állami iskolákban 978 gyerek, iskolán kívül mintegy 1550 gyerek vesz r észt foglalkozásainkon. Oktatási programunk 9 éves működése alatt gyakorlatilag a semmiből jutott el a 20 településen ma már mintegy 50 kolléga által működtetett napi tevékenységekhez. Ebben a politikai, nyelvi, egyházi, történelmi kontextusban, a már emlí tett előzményekkel azt gondoljuk, hogy ennél többet minőségében nehéz lett volna elérni, a mennyiségi kérdések pedig egyenesen
