Reggeli Sajtófigyelő, 2009. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-03-11
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 03.11 . 35 Isten őrizz, ha közös kocsmában a csíki és az udvarhelyi! Ti pedig, Székelyföldről Kolozsvárra emigrált értelmiségiek (többszörös muramisten), hát ti mind bütürmeszek vagytok. (Echte ko lozsvárit már csak Nagylak után keressetek!) Tulajdonképpen megnyugtató, hogy nem csak a cigányokat, meg a románokat bírjuk utálni, hanem egymást is. De nagyon. Persze nem belmagyar találmány a régiók, a városok, az utcák és a jószomszédság közötti ádáz harc. (Netán török átok?) Mindig tudni kell felosztani a világot mire, és tire, vagy ami még rémesebb, őkre, valami távoli idegenre. Ilyen viszonyrendszerben meghatározni, hogy mitől vagyunk mások, többek vagy kevesebbek. És ha egyszer a határok meghatá roztattak, megrajzoltattak, a magasságos atyaúristen által (vagy annak földi és felkent helytartói által) megszenteltettek, akkor átlépés nincs. Akkor a világban rend van és nyugalom, legfennebb a határsértőket húzzák karóba, demonstratíve, a rend kedvéért . Udvarhelyiből csíki, kolozsváriból vásárhelyi és kutyából szalonna márpedig sosem lesz. (Figyelmeztetés: jól jegyezzétek meg ezt a sanda kutyát, mert visszatér!) Most akkor nem kapcsolódnék be a Sipos Géza – Borboly Csaba vitába a lármafákról. Mert ö reg vagyok én már ehhez, és elvesztettem mindenféle hitemet a vitákban, a kommunikációban. Mert mindig másról folyik a beszéd, mint amiről szól. Magam sem értem, mért róvom tele a képernyőmet napról napra, hétről hétre. Tán azért, mert itt ül szemben v elem a kutya (már megint), s mint állat, megért engem, mint embert. Jól figyelj kutya, te kint vagy, én pedig bent! És nem jössz be, mert ez a világ rendje! Bármennyire is tartoznék a benti meleggel a kinti reumádnak és hűségednek. Nem hiszem azt, hogy Bo rboly Csaba ne értette volna meg Sipos Gézát: aki azt mondja, hogy lármafát az ellenségnek (ellenség ellen), az őknek gyújtunk (gyújtanak). A román kormány nem lehet a székelyföldi önkormányzat ellensége, mert az önkormányzatiság nem háború. A tehetetlen séget és pánikot harci tüzekkel elfedni nem lehet, csak megvilágítani. Tanulni kéne tán a magyar érdekképviselet elmúlt húsz évéből az egyezkedésről, az érdekérvényesítésről, az együttműködni akarásról. Relatív sikereiből. És nem hátat fordítani, látszat konfliktusokba menekülni. Szóval ekörül kéne menjen a vita, hogy mi is az (új) önkormányzatiság, mennyit ér valóban a helyi érdekérvényesítés (kormányzati lobbi, Bukarestből visszaáramlott pénzek nélkül), mennyire önálló, értsd autonóm az a nagy fene erdél yi autonómia. Borboly nyilván megértette Sipost, de Borboly sincs jobb helyzetben, mint az összes többi erdélyi önkormányzati vezető, aki most, hogy nincs mögötte egy atyáskodó kormánypárt, aki (majdnem) mindent elintéz és kijár, teljesen újra kell gondol nia a helyi közösségek működését, a helyi döntéshozás mechanizmusait. Egyik napról a másikra váltak nagykorúvá ezek az önkormányzatok, vagy maradtak magukra, kinek hogy tetszik, és ez bizony nehéz – ámde nagyon is reális, normális – helyzet lehet. Tisztel et azoknak, akik bírják a gyűrődést. Lehetne akkor most erről beszélgetni, hogy ez a helyzet miért más, nehezebb, kitől mit vár el. De ez a beszélgetés fantáziátlan lenne, retorikailag szegény, ámde feladatoktól terhes. És bonyolult is lenne, mert rá kell ene jönni, hogy a házak, az utcák, a városok, a megyék határai nincsenek kőbe vésve. Hogy a szomszédság, a régiók, a mi meg az ők egymásra utaltattak, semmiképpen sem azért teremtette az Isten Csíkszeredát, hogy Udvarhely annál úgyabbul érezze magát. Képz eljük csak el, milyen lenne, ha Sipos leírná ezt a tőmondatot: „Egyedül vagytok”. Borboly meg válaszolna (gondterhelten, kampánykabátját fáradt vállára véve): „Valóban. Lépnünk kell.” Erdélyben ilyen drámát nem írtak már hosszúhosszú idő óta.
