Reggeli Sajtófigyelő, 2009. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-02-26
MeH Nemzetpolitikai Ü gyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 02.26 . 47 nem felel meg a valóságnak. A Reformszövetség szemléletében azonban a tőke szerepe a magyar gazdaságban az elmúlt húsz évben oly- annyira pozitív, hogy annak áttek intése felesleges. Mintha a tőkének nem lett volna szerepe a magyar gazdaság bérmunkáért dolgozó összeszerelővé silányulásában. Mintha a termelésünk egyre csökkenő hozzáadott értéke nem a tőke által számunkra kijelölt szerep következménye lenne. A Refor mszövetség számára a tény, hogy éppen abban az országban a legmagasabb az alulfoglalkoztatottság, a legnagyobb a társadalmi kettészakadás, amelyben a legnagyobb a külföldi tőke jelenléte, csak valamiféle véletlen, hacsak nem egyenesen a tőke elégtelen kisz olgálásának az eredménye. Persze szükség volt a külföldi tőkére, és a kezdetekben sok jót hozott. De nem vettük észre, hogy az évtized elejére kifulladt, hogy a növekvő termelékenység helyett most már inkább felszívja a társadalmi tőkéből előteremtett java kat, így a képzetteket, az iskolázottabbakat, élvezi az állami pénzen fenntartott egészségügyet, megköveteli a korszerű infrastruktúrát, mint például az autópályákat, de nem fizet érte. A nagytőke ugyanis körülbelül annyival fizet kevesebb adót az adófizet ő kis- és középvállalatok fajlagos átlagánál, amennyivel az adócsalók megkurtítják az államháztartást. A nagytőkének adott támogatások, kedvezmények, kivételek és előnyök éves értéke mintegy a kétszerese annak az összegnek, amelyet a Reformszövetség a t ársadalmi jellegű támogatásokból szeretne lefaragni a tőke további javára. A javaslatok várható eredménye tehát a további kettészakadás. Bár a tanulmány szövege futólagos említést tesz a honi vállalkozások versenyhátrányáról, adójavaslataik egyike sem irá nyul annak kiküszöbölésére. Sok szó esik a méltányosságról, a visszaélések beszüntetéséről, de szó sincs a nagytőke kiváltságos helyzetének romboló következményeiről, versenytorzító hatásairól, és persze szó sincs a privilégiumok beszüntetéséről, a monopól iumok és kartellek felszámolásáról, az energiaszolgáltatók és a nagytőke által kitárgyalt diszkriminatív árstruktúra hatásairól stb. Vitathatatlan tény, hogy az elmúlt húsz év gazdaság- és adópolitikája hangsúlyosan pártolta a nagy és a külföldi befektetők et, és ennek a részlehajlásnak az árát a honi kis- és középvállalkozókkal fizettette meg. Ma már hazánk gazdasága a gyarmatok gazdaságának jellegzetességeit viseli, amely meghatározó árait – mind azokat az árakat, amelyeken munkánk gyümölcsét értékesítjük, mind pedig azokat, amelyeken vásárolunk – nem mi, hanem a multik, illetve a külföldi tulajdonban lévő bankkartell határozza meg. A javaslatcsomag nemcsak nem mutat kiutat ebből a helyzetből, hanem ellenkezőleg, a jelenlegi állapot konszolidálását, gyarm atosodásunk további fokozását szolgálja. A világválság félreérthetetlen üzenete – miszerint a cselekvőképes, szabályozó, erős állam hiányában a kapitalizmus az árokba visz – elkerülte a Reformszövetség figyelmét. Számukra a tőke társadalomszervező és ren dező képessége felülmúlja az államét, annak ellenére, hogy a világgazdaságban az elmúlt fél év – a mi esetünkben az elmúlt tíz év – éppen ennek az ellenkezőjét bizonyította. Hangsúlyozom, hogy mindez nem a kapitalizmus valamiféle általános kritikája, han em kifejezetten a magyar rendszerváltás esély, erő- és versenyegyenlőtlenséget teremtő rendszerének a bírálata. A kibontakozást nem az adó- és járuléktáblák (egyébként félrevezető) nemzetközi összehasonlítása, hanem a gazdaságban és társadalomban rejlő to rzulások és görcsök feltárása és feloldása hozhatja. Persze a rossz adószerkezet vezethet torzulásokhoz, és abban igaza van a Reformszövetségnek, hogy vannak ilyenek, de irány- és mértéktévesztési gondjaink javát nem lehet erre a számlára terhelni. Nem az a bajunk, hogy nem jött elég tőke – több jött ide, mint bármelyik más posztszocialista országba – , hanem az, hogy a tőke nem a magyar adottságokra és képességekre alapozott valós versenyképességre, hanem kizárólag az olcsó bérmunkára lett építve. A Reforms zövetség által sulykolt „versenyképesség” kizárólag a bérmunka árát fedi. Az eredmény olyan iparágak felépülése, amelyekben nincs semmiféle versenyelőnyünk, amelyek idecsalogatása a képzett munkaerő áron aluli átadását szükségelteti, miközben azokban az ág azatokban, amelyek kifejezetten képesek lennének a bérmunka szintjétől jóval magasabb jövedelemteremtésre, elsorvadnak a forrásoknak a multik szolgálatába állítása következtében. Az első kritika tehát az, hogy a javaslataik nemhogy nem teremtik meg az es élyegyenlőséget és valós versenyképességet, hanem éppen annak kibontakozását akadályozzák.
