Reggeli Sajtófigyelő, 2008. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-10-27
22 De nem csak a szabályokon belül találtak ellentmondást a kritikusok, hanem a gyakorlatban is, mivel a s zabályok nem egyértelműek. Hiszen el kell dönteni, ki számít a „szlovák történelem” részének, hogy ki élt már a „nemzeti mozgalom” korában, és hogy mely neveknek létezhetett valamikor szlovákos névvariánssuk. Egy történelemmel is foglalkozó munka a szerzők kellő figyelme és utánajárása nélkül igazán zavarossá válhat. Így például vannak könyvek, melyekben egymás mellett szerepel Vešeléni és Pázmány, Thököly és Berčéni neve. A módszertani dimenzióra vonatkozó kritikán túl komoly vitatémává vált a szabályozá s mögöttes szelleme. A szlovakizáció ugyanis nem érintette a szlovák személyek neveit, így a 19. századi szlovák költőfejedelem Pavol OrszághHviezdoslav maradt, a 19. századi politikus pedig Viliam PaulinyTóth. Általában a német személyek vezetéknevei is változatlanok maradtak, de azon nemmagyar személyek nevét, amelyek magyaros alakban rögzültek, ugyancsak szlovákosították (ezért lett Cilleiből Celský). Így sokan a névátírást nem terminológiai problémaként kezelik, hanem a nyelvi nacionalizmus látványos megtestesüléseként, illetve „dehungarizációként”. A dehungarizációs célt végeredményben az eszmei kezdeményezők is vallják: Jozef Novák egyik érve a névátírás mellett, hogy „a történelmi családnevek magyarosítás hatására bekövetkezett megváltoztatása a mai történészek számára nem kellene, hogy kötelező erejű legyen”. Ez az alapállás – mint többen is rámutatnak – a nevek magyarosodását külső, „természetellenes” behatásként értelmezi, és eltekint attól, hogy a folyamat sokszor természetes, önkéntes vagy ép pen tudattalan volt, és a modern nacionalizmus korszakát jóval megelőzhette. Hiszen – mint Milan Zemko írja fentebb is idézett cikkében – a névmagyarosítás a nemesség körében sokszor 1617. századi jelenség volt, és a névalak rögzítésével az állam az 1800as évek elejéig nem foglalkozott, annak változtatgatása a szabad akarattól függött. Ha igazolható is, hogy egy család szlovák származású volt és nevét csak az idők során változtatta magyarrá, a jelenséget akkor is csak egy történelmi körülmények befolyásol ta folyamatnak tekinthetjük. Így nem lehet a nevek hordozóit olyanná tenni, „amilyenek sosem voltak, vagy amilyenként a történelmi fejlődés évszázados folyamatában megszűntek létezni”. Végül, de nem utolsósorban többen vetnek fel etikaijogi aggályokat i s. Eszerint a név identitásképző funkcióval bír, és így a szabályozás sérti az érintettek személyiséghez, identitása megválasztásához való jogát; ráadásul a szlovák alkotmánnyal is ellentétes, mely kimondja: „mindenkinek joga van … a neve megtartásához”. Névhasználat a szlovák történelemtankönyvben A hosszúra nyúlt áttekintés azért volt szükséges, hogy a tankönyvi névhasználatot a szlovák historiográfiában el tudjuk helyezni. Megállapíthatjuk, hogy a tankönyvek lényegében „törvénytisztelőek”, azaz a tört énelmi személynevek szlovákos formában szerepelnek, de a fentebb kárhoztatott következetlenség itt is kimutatható. Nemcsak a nemzettéválás kora előtti történelmi személyiségek, de a 19. századi nemzeti mozgalmak résztvevői is szlovákosított névvel szerep elnek. (Előbbire lásd pl. Štefan Verbőci, Ján Turzo; utóbbira Štefan Sečéni, Ľudovít Košut.) Utóbbiak esetében zárójelben szerepel az eredetileg használatos név. Petőfi Sándor viszont nem Alexander Petőfi vagy Petrovič alakban, hanem „Šándor Petőfi” formáb an szerepel. A dualizmus korabeli politikusok is szlovákosított alakban vannak feltüntetve, de nem következes a névátírás logikája. Andrássy Gyula Július Andrášiként szerepel, tehát vezetéknév és keresztnév is szlovákosított formában van ebben az esetben ; Tisza Kálmán esetében viszont csak a keresztnév válik szlovákká (Koloman Tisza), de később fia Štefan Tisaként szerepel. Andrássy fia, ifjabb Andrássy Gyula viszont marad J. Andráši, annak ellenére, hogy 1918 után halt meg. Következetlenségnek mondható a z is, hogy a reformkori személyiségekkel ellentétben a dualizmuskori politikusok esetében nincs zárójelben feltüntetve az eredeti névforma. A „dehungarizáció” logikáját követi a tankönyv akkor, amikor azokat a szlovák történelmi személyiségeket, akiknek szlovák identitása egyértelmű, de magyar alakú nevük van, nem írják át szlovák fonetikával. A német etnikumú személyek vezetéknevét viszont – hasonlóan a jelenlegi szlovák gyakorlathoz – itt sem szlovákosítják. A névhasználat szabályairól a tankönyv nem tesz említést, ennek elmagyarázását a tanárra hárítják át; bár a fejezetvégi kérdések közt egy helyen utalásszerűen szerepel az, hogy az új helyesírási szabályok szerint a történelmi neveket „egyszerűsített formában” kell írni.
