Reggeli Sajtófigyelő, 2008. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-10-09
24 A HATÁRON TÚLRÓL Szeptemberi nem egészen áhítat A rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a proletár nemzetköziség tabujától megszabadultan a hivatalos politika is megnyilatkozzon az akkortájt három és fél milliónak vélt kisebbségek ügyében. Ide sorolható mindenekelőtt az alkotmányba is felvett felelősségvállalás a mindenkori magyar kormány részéről. Az új szellemet jelentő fordulatot természetesen meg kellett tölteni tartalommal, jelesen a kisebbségekkel való bánásm ód, ügyeik felkarolásának tényleges kidolgozásával és gyakorlati alkalmazásával. Az Antallkormány fékezett – akkor még inkább a Magyarok Világszövetsége hatáskörébe utalt – ügykezelés után a Hornkormány már nem tudott visszakozni, mindazonáltal az erővis zonyok figyelembevételével inkább reálpolitikára törekedett, ami miatt szemrehányás is érte a szomszédokkal kialkudott antalli „alapszerződések“ felületes kezeléséért. Jött az Orbánkormány a meghirdetett „egy a nemzet“ elmélettel, kissé túlságosan nekilen dülve a magyar érdekek hangsúlyozásának, ami a magyar kisebbségek emocionálisabb felkarolásával járt együtt. A Medgyessy- kormány külügyminisztere aztán mindent elkövetett a „helyes“mederbe terelés érdekében, szinte sulykolva: tanuljunk meg végre kicsinyek lenni. Amennyiben a kicsit variáljuk, ragozzuk, nem nehéz eljutni a kicsinyességig, ami mind kormányszinten, mind pedig a magyar kisebbségek életébe sikerrel fészkelte be magát. Az utóbbi években mindegyik oldal megközelítette önmagát, kissé fanyarul fog almazva a saját színtjére fejlődött. Mert ugyan lassan, de biztosan kiépült egyfajta intézményrendszer, amely a Magyarok Világszövetségétől függetlenül közvetlenül a kormányszervek hatáskörébe terelte a kisebbségi ügyeket. Közben lett kedvezménytörvény meg magyar igazolvány is. A „határon túliak“ pedig aránytalanul hamar megtanulták az érdekpolitikát, azaz mindenfajta felhang mellőzésével igyekeztek és igyekeznek pénzbe átszámítani a nemzeti értékeket. Ma már minden kisebbségi „nemzetmentésnek“ megvan az ár a, kérdés csupán az, kinek mennyire sikerül kormányközelbe férkőznie, hogy akár nejlonzacskóban, akár hivatalos átutalások révén „önellátóvá“ tudja felküzdeni magát. A pénzért folytatott ádáz egyenetlenségben lelepleződött a szóvirágoktól ékeskedő nemzeti, az összefogás, egymásrautaltság, szolidaritás és hasonló fogalmak ósdisága. Ma már nincs ezekre sem erkölcsi, sem emocionális fedezet, a ráció meg egyenesen a kicsinyes csoportérdekek fennhatóságát diktálja. Ennek éktelenül torzult példáit szolgáltatják a zon országos képviseletek, amelyek gátlástalan kifejezésekkel marasztalják el, bőgetik le egymást. Ide kívánkozik az az inkább kínos mintsem minősíthető megnyilvánulás, amikor „jeles“ kisebbségi személyiségek egyszerűen tehernek, a hátukon púpnak vélik azo kat, akik távol sírtak a nemzetért, anyagi áldozatot is hozva annak bizonyítására, mennyire szívükön viselik a kisebbségi magyarság sorsát. Az intézményrendszer – természetesen az egymást követő kormányok ellentétes elképzeléseinek jóvoltából is – jobbára adminisztrációs hivataloknak bizonyult. Az első időkben mindazonáltal a legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jö ttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki. Amikor aztán létrejöttek a támogatások lebonyolítására hiv atott alapítványok, elkezdődtek az elkülönülések, igaz, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÈRT) életbehívásával úgy érezhették a határon túliak, nyílt számukra olyan fórum, amin egyenrangú partnerként érintkezhettek a magyarországi hivatalosokkal. A magyarorsz ági pártpolitika persze nagyban közrejátszott abban, hogy mind az országbeliek, mind a határon túliak egymást kijátszva keresték szövetségeseiket. Mire sikerült volna felzárkózniuk a nyugati magyar szervezeteknek, addigra már gondoskodtak kiiktatásáról. Ig en, közben kormány közreműködés nélkül megalakult a Határon Túli Magyarok Fóruma, becenevén „kismáért“ (2006. január). Ez a gyülekezet utoljára a szlovákiai Párkányban ülésezett 2007 szeptemberében, s azzal az ígérettel távoztak a résztvevők, hogy 2008 tav aszán Horvátországban találkoznak ismét. Nem csak a találkozó maradt el, de csendben álomra szenderült a kezdetben ígéretesnek felfogott „kismáért“ is. Az újabb kezdeményezések útvesztőjében felbukkant a Kárpátmedencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), am i által végleg világossá vált, hogy az ilyenfajta fórumok nem jelentenek többet, mint hogy az asztalt körülülve úgy tegyenek a képviselők, mintha valami következményeiben nagyon fontos tanácskozáson vennének részt. Habár megtisztelő bejutni ebbe a rangos t ársaságba, eddig azonban inkább hatástalannak bizonyult a kisebbségi ügyek kezelésében, s legfeljebb arra lett jó, hogy egyre másra kiváltja bizonyos kormánykörök rosszallását Magyarország szomszédságában.
