Reggeli Sajtófigyelő, 2008. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-10-09
25 A határon túliak támogatását célzó alapítványok „ államosításával“ sikerült központosítani és egységes mederbe terelni a támogatási rendszert a Szülőföld Alap égisze alatt. A jelek szerint az új út hatásosabbnak bizonyult, még ha nagyon körülményessé vált is a pályázatok benyújtása, ill. az elszámolások l ebonyolítása. A Regionális Egyeztető Fórum (REF) a szakkollégiumokkal a racionalitás benyomását keltette, legfeljebb továbbfejlesztésük, áttekinthetőségük, nem utolsósorban hatásosságok érdekében nem ártott volna, ill. nem ártana az eljárások megkönnyítése érdekében a hálózat átvilágítása, a kezelésmód leegyszerűsítése. Ehelyett újabb szerv létrehozását jelentette be a magyar kormány, aminek szerepe legfeljebb a kiötlők számára világos. A szórványtanács bejelentéséről van szó, aminek tagjait az érintett és érdekelt határon túli csoportosulások megkérdezése nélkül nevesítették meg. A kezdeményezés nyugtalanságot kelt, éppen ezért nem árt utalni arra, nem okvetlen hasznos ezen újabb ötlettel terhelni a magyarmagyar kapcsolatok idestova áttekinthetetlen rendsz erét. Mintegy a vállalkozás ellensúlyozására a szeptember 1213i KMKF plenáris ülésének nyilatkozatából megtudható, hogy a „KMKF Állandó Bizottsága egyetért azon civil kezdeményezéssel és javaslattal, hogy a Külügyi- és Európaügyi Albizottság hozzon létr e egy a magyar szórványokkal foglalkozó munkacsoportot“, ami lényegében Duray Miklós alsóbodoki kezdeményezésére vezethető vissza. Kétségtelen, a szórványosodás a Kárpátmedencében is egyre rémisztőbb jelenség, ellenben a természetüknél és összetételüknél fogva eleve és legveszélyeztetettebb szórványok a Kárpátmedencén kívüli csoportosulások, mindenekelőtt NyugatEurópában, Amerikában és Ausztráliában. Feltehetően hasznos és hatásos az ő fennmaradásuk érdekében létrehozni ilyenfajta különintézményt, csakh ogy ők ebből éppenséggel kimaradtak, vagy legalábbis minden jel arra mutat, hogy elkerülték a „tervhivatal“ figyelmét. Ebben az egész kavarodásban különösen kitetszenek a visszásságok, ellentmondások Ausztria és Csehország esetében. Az ausztriai magyarok, nevezetesen Központi Szövetségük kezdettől fogva valamennyi osztrák honosságú magyarnak az 1976. évi népcsoport törvény védőszárnyai alá húzódását tűzte ki célul. Pontosabban: a teljes felszívódás, ill. elszigetelődés helyett integráció mind az egyes csop ortosulások, mind pedig a többségi osztrák társadalom tekintetében. Ennek legfontosabb eszköze a népcsoportstátusz kivívása volt, ami a Bécs és környékén élő osztrák honosságú magyarokra nézve sikerrel is járt, amennyiben 1992ben szervezeteiken keresztül ők is a magyar népcsoport részévé váltak. Emellett elkerülhetetlenné vált az időbeli és földrajzi határok lebontása és minden árnyalata mellett közös ausztriai magyar identitás kialakítása. A magyarországi politikát csak nagy nehezen sikerült meggyőzni ez en út helyességéről, már csak azért is, mivel ez egyben a trianoni határok korlátainak lebontását is eredményezi. 2008 nyarán Gémesi Ferenc államtitkár bejelentéséből értesülhetett a közvélemény arról, hogy az új intézmény kizárólag a Kárpátmedencén belül i szórványokat érinti, ami Ausztria vonatkozásában újfent Burgenlandra korlátozódik. A többi osztrák honos, jelesen az osztrák kormány által népcsoportként elismert Bécs és környéki magyarok ismét kiestek a magyar kormány ez irányú látóköréből. Hasonlóan a trianoni trauma áldozataivá váltak a cseh- és morvaországi magyarok: amíg csehek és szlovákok egy államot képeztek, egészen természetesen egy magyar kisebbség létezett, attól függetlenül, hogy tagjai az állam keleti vagy nyugati felében éltek. Mindamelle tt a cseh- és morvaországiak is eredetileg Szlovákiából származtak oda. Mindez semmi szerepet nem játszott, hiszen a két nép különválása egyúttal a cseh- és morvaországi magyarok leválását eredményezte, azaz a trianoni határokon kívülre esve a magyarország i szak- és kormánykörök szemében elveszítették „Kárpátmedencei“ jellegüket, s egyszeriben „területenkívülivé“ váltak; sajátságos módon ők is a nyugateurópaiakhoz csapódtak. Ezek a nem egészen egyeztetett (végiggondolt) „stratégiai“ sakkhúzások igenis ko rrektúrára szorulnak. Az ésszerűség felemlegetése mellett nem árt utalni arra sem, hogy mind a múlt év végi külügyi stratégiai tervezet, mind pedig az oktatásügyi minisztériumban idén nyáron elkészült terv kellő körültekintéssel vonta be a magyar érdekszfé rába a Kárpátmedencén kívül létező szórványokat. Ha már ez így van, nem ártana a kormányon belül is egyeztetni az egyes elképzeléseket, s ha országos színten nehéz is, legalább a kormányon belül hasznos volna a magyar kisebbségpolitika egységes mederbe te relése, ahol minden sajnálatos visszaesés ellenére a nyugati szórványoknak is ott a helye. A fentebbi töprengés kicsengéseként nem árt idézni az említett, a határon túli magyar oktatási és kulturális stratégiát érintő jelentésből: „A végső cél, hogy szám arányukban növekvő, kultúrájukban és nemzeti identitásukban megerősödött külhoni magyar közösségek jöjjenek létre, amelyek egyszerre képviselői a magyar nemzetnek és az állampolgárságuk szerinti állam kulturális sokszínűségének.” vissza Deák Ernő
