Reggeli Sajtófigyelő, 2008. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-09-04
39 négyötöd része él Magyarország területén, a többiek Romániában (Erdélyben), Szlov ákiában (Felvidéken), Ukrajnában (Kárpátalján) és Szerbiában (Vajdaságban) élnek. Mindez valójában az első világháború szerencsétlen kimenetelének, az 1920as trianoni és az 1947es párizsi békeszerződésnek a következménye. Trianon például az akkor tíz és félmilliós magyarság egyharmadát: három és fél millió magyart helyezett idegen kormányok fennhatósága alá. Ez a három és fél milliós népesség mára nagyjából két és fél milliósra csökkent, azt mondhatjuk, hogy a kisebbségben élő magyarság közel kilenc évtiz ed leforgása alatt egymillió főt veszített, eredeti lélekszámának közel egyharmadát veszítette el! A modern nemzetfogalomnak (a nemzetek mibenlétét leíró és meghatározó ideológiáknak) két, mondhatnám így, „alaptípusa" létezik: a politikai és a kulturális nemzet elmélete. A politikai nemzet valójában az állampolgárok közösségét jelenti, szemben a kulturális nemzettel, amelyet az anyanyelv, az etnikai identitás, a közös hagyomány és kultúra, kívánatos esetben valamiféle közösségi szolidaritás határoz meg. Az első világháborút megelőző évtizedekben a magyar politikai stratégia a politikai nemzet fogalomkörében határozta meg és kívánta alakítani az állampolgári identitást – ez mindenképpen tévutat jelentett, minthogy a szlovákok, a románok, a szerbek, de az erd élyi szászok sem kívántak a magyar nemzet részei lenni, talán csak a kárpátaljai ruszinok (ahogy akkor ők maguk is mondották: „magyaroroszok"), illetve a dunántúli, a bácskai – bánáti és a szatmári svábok, valamint a szepességi németek („cipszerek") körében terjedt el valamiféle „hungarus" identitás. A korszak hivatalos politikája mindazonáltal a „politikai nemzet" fogalmához ragaszkodott, és sajnos eredmény nélküliek voltak azok a demokratikus (például Ady Endre és Jászi Oszkár részéről megnyilvánult) törekv ések, amelyek a történelmi Magyarországot egy svájci példát követő, több nemzet közös történelmi hagyományaira, érdekeire és kulturális kapcsolataira épülő államszerkezetté szerették volna átalakítani. Az első világháborút követő békeszerződés következmén ye volt az, hogy a több országban élő magyarság a kulturális nemzet identitásképző elvét elfogadva próbálta megőrizni a maga erőszakosan darabokra tépett nemzeti egységét, pontosabban, a kulturális identitás eszmei keretében kívánta a nemzeti egységet újjá építeni. Ebben a törekvésben együtt tudott működni a politikai és a kulturális elit, hogy csupán néhány példát említsek: Bethlen István és Teleki Pál miniszterelnökök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, BajcsyZsilinszky Endre vagy olyan történetírók, mint Szekfű Gyula és olyan írók, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Kós Károly és Tamási Áron. A kulturális nemzet eszmei kerete azóta is érvényes gondolatnak számít, a középkeleteurópai átalakulásokat követően minden magyar po litikai és kulturális tényező úgy határozta meg a magyar nemzeti közösséget, mint kulturális nemzetet. A kulturális nemzet természetesen területi és állampolitikai értelemben széttagoltan helyezkedik el, ezt a széttagoltságot testesítik meg a nemzeti kise bbségek, a mi esetünkben az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a vajdasági magyar nemzeti közösség. Ahogyan ezt annak idején többen is (így az erdélyi költő: Kányádi Sándor) meghatározta, a nemzeti kisebbségek kettős „kötődésben" élnek: egyrészt polgár ai annak az államnak, amely életük intézményi kereteit megjelöli, és tagjai a maguk szűkebb nemzeti közösségének, másrészt nyelvi és kulturális elhelyezkedésük, valamint identitástényezőik következtében tagjai a magyar nemzeti közösségnek. Ezt a kettős hel yzetet akkor lehet kezelni az emberhez méltó élet, a demokratikus társadalmi berendezkedés és az európai (uniós) jogrend követelményei szerint, ha a nemzeti kisebbségek bizonyos kollektív, illetve közületi jogok birtokában szervezhetik és élhetik életüket. Vagyis nem nehezedik rájuk az államhatalom súlya, nincsenek kiszolgáltatva elnemzetlenítő törekvéseknek, és törvényi garanciákat kapnak abban a tekintetben, hogy megőrizhetik anyanyelvüket, kulturális intézményeiket, iskolarendszerüket, politikai közösség üket (és ennek eszközeit, például érdekképviseletüket, sajtójukat stb.), megőrizhetik nemzeti identitásukat. A kollektív jogok birtoklása az önigazgatás (az autonómia) valamilyen formáját jelenti: ez lehet területi autonómia (ahol a magyarok nagy tömegben és többségben élnek együtt, így a Székelyföldön, Biharban, Szatmárban, a Felvidék déli peremvidékén, a Bácska északi részén), lehet kulturális autonómia (a kisebbségi területeken és a szórványokban), és lehet – mindenekelőtt – személyi elvű autonómia (vag yis az, hogy a nemzetiségi állampolgár maga határoz a saját nemzeti hovatartozása, identitása felől). A keletközépeurópai régióban igen sok szlovák, román vagy ukrán politikai vezető állítja azt, hogy a kulturális és még inkább a területi autonómia a nyu gateurópai államokban ismeretlen dolog: a pozsonyi kormány igen határozottan elzárkózik a délszlovákiai magyar lakosság, vagy a bukaresti kormány a székelyföldi magyarok önkormányzatának gondolata elől, ugyanez a helyzet Kárpátalján, ahol újabban bizonyo s kijevi politikusok még a magyar nyelvű oktatást is megkérdőjelezik. (Jeszenszky Gézától tudom, hogy az ő külügyminisztersége idején ukrán kollégája csak oroszul tudott, és vajon
