Reggeli Sajtófigyelő, 2008. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-08-23
28 számunkra, mert a negatív példák mellett, lásd Grúzia, azért vannak a térségben működő autonómiák. Mi tökéletesen meg lennénk elégedve a maláj megoldással, ahol a rendőrségtő l a parlamentig az indiaiak, kínaiak és malájok között népességi arányuk szerint 10, 30 és 60 százalékban le vannak osztva a tisztségek. Milyen jó lenne például, ha a Hargita megyei rendőrség állományának 80 százaléka magyar anyanyelvű volna. Amikor az EPben kétségbe vontuk a tájföldi és a burmai demokráciát, vagy Tibet esetében egységes álláspont elfoglalására szólították fel a tíz érintett ország képviselőit, azonnal azzal vágtak vissza, hogy az Unión belül sincs egységes állásfoglalás Koszovó ügyében. A saját házunk táján kell tehát előbb rendet teremtenünk mielőtt másokat bírálnánk, és ez adhat reményt az erdélyi autonómia létrejöttéhez is. – Hogyan helyezkedik el pillanatnyilag az EU az Egyesült Államok és a gazdaságilag erősödő Ázsia között? – Azt m ég nem tudjuk, hogy az egypólusú világ három vagy négy pólusúvá válike, de az már látszik, hogy India a negyedik ebben a rangsorban. Európának lassan el kell döntenie, hogy Ázsia és Amerika között melyik oldalra áll. Ha igaz az, hogy a bizánci örökséget a nnak minden bürokratikus bajával mi visszük tovább, akkor talán mi fogjuk eldönteni, hogy merre mozdul el a világ. – Mi folyik jelenleg az emberjogi bizottságban? – A legnagyobb gond az, hogy a kisebbségekkel rendelkező országok angolszász mintára a közö sségi jogokat igyekeznek visszaosztani, elaprózni az egyéni jogokra. Ezen a szemléleten kellene változtatni. Erdélyi kollégáimmal minden beszédünkben arra próbálunk rávilágítani, hogy a frissebben csatlakozott 10+2 ország közül csak Magyarország és Szlovén ia rendezte megnyugtató módon a kisebbségei helyzetét. – Erdélyi napok voltak már az idén Brüsszelben, és lesznek még az ősz folyamán is. – Minden eszközt megragadunk, hogy Erdélyt el tudjuk „adni” a nyugatiaknak. Azt minden vendéglátós tudja, hogy a kun csaftnak nem azt kell az asztalra tenni, ami éppen van, hanem azt, amit az kíván. Éppen ezért hívtuk meg ősszel a kolozsvári színházat a Hosszú péntek című darabbal. Ez lehet itthon nem mindenkinek tetszik, de Brüsszelben az irodalmi Nobeldíjas Kertész Im re drámája, az Uniterdíjas társulat előadásában mindenképpen fel fogja kelteni a figyelmet. Sajátos gondjaink ismertetésére ilyen eszközökhöz kell folyamodnunk, mert ha csak siránkozunk, arra csak legyintenek. Ahhoz képest, hogy világszerte milyen háborús konfliktusok vannak, Erdély nem téma. Éppen ezért kell megragadnunk minden alkalmat arra, hogy figyelmeztessük Európát a hagyományos nemzeti kisebbségek megoldatlan helyzetére. Az Uniót jelenleg elsősorban az energiabiztonság, az élelmiszer és nem utolsó sorban a bevándorlás foglalkoztatja a világhatalmi aspirációk mentén. E főbb csapások mentén kell megpróbálnunk felhívni magunkra a figyelmet. – Ha már a bevándorlást említette, vannake konkrét adatok, és melyek a tendenciák? – Világszerte hatszázötven millió ember éhezik, ennek fele Afrikában él. Tíz százalékuk, vagyis évente mintegy harminc millió ember (nemcsak Afrikából) próbál meg többnyire illegálisan Európába jutni, s harmincezernek ez sikerül is. Az Unió többek közt segélyszállítmányokkal próbál gátat vetni e modern kori népvándorlásnak, most éppen Grúziába küldtek csomagokat. Az energia- és az élelmiszerválságot mindenhol másként kezelik. Hongkongban például megbüntetnek a vendéglőben, ha ételt hagysz a tányérodon. Az élelmezési problémákra keres i az Unió a megoldásokat, mi pedig azt próbáljuk hangsúlyozni, hogy a gazdasági gondokon kívül van még egyéb feladat is, hiszen az erdélyi állami magyar egyetem és az autonómia mellett még aggasztóbb a cigányok helyzete, ami ráadásul a többségi románokat i s érinti. – Könnyebb vagy nehezebb a dolga az EPben a nagyobb frakciók képviselőinek? – A mi frakciónk, a néppárti a legnagyobb a parlamentben. Sokan nem értik meg, hogy olykor „átszavazunk” más frakciók beadványaira, de ez nem árulás, ez így működik. A világháború után a győztes nagyhatalmak felismerték, hogy a nemzetközösségben nem vezethet jóra a konfrontatív politizálás, legfeljebb újabb háborút idézhet elő. A konszenzust kereső politizálás alapjait Németország és Franciaország fektette le, és ezt kö veti az EU is. Persze ennek a folyamatnak vesztesei is vannak, Elzászban kiveszőben van a német identitás, de Németország nem fegyverrel, hanem összefogással és a kultúra terjesztésével próbálja orvosolni a helyzetet. Ezt kellene nekünk is
