Reggeli Sajtófigyelő, 2008. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-08-13
19 „tiszteletre” méltóak, hanem önmagukban, pusztán az emberi példa értelmében járnak előttünk? Akik nem látványos teljesítményre, ellenfelek legyőzésére hajtanak, hanem megtestesítői a szolgálatnak is? A szolgálatnak is, amit csak önként végezhet a z ember, ahogyan azt itt, e keleteurópai társadalmakban – az ősi szereposztás alapján – jószerivel ma csupán mi, nők, szoktuk. Szemmel láthatóan – legalábbis saját tapasztalataim szerint – nem sokan vannak. Jószerivel láthatatlanok. Mert nem olyan világb an élünk, ahol igazi megbecsülésre méltó, a médiában is népszerű emberi példának tekintik a férfiként és egyenes gerinccel végzett szolgálatot. A magyar közhiedelmek közé tartozik, hogy a szolgálat, és ennek erkölcsi fedezete, a szeretettel gyakorolt aláza t valami emberhez méltatlan dolog. A Krisztus képű alázatról azt hiszi a keresztény többség, hogy az csupán a szentbeszédek és prédikációk szövegösszefüggésében értelmezhető, de a gyakorlatban nem méltó a férfiúi minőséghez. Amióta ismerem, Dávid Gyula a Kriterion, majd a Polis szerkesztőjeként mindig a munka legnehezebbjét vette a vállaira. Súlyos és mindmáig hasznos történelmi, néprajzi, irodalomtörténeti kézikönyveket segített életre, hibátlan formában megjelenni. A szerzőknek minden bizonnyal az enyéim hez hasonló benyomásai voltak: a kevésbé súlyos témájú, kisebb terjedelmű, szerényebb igényű kéziratok sorsát is szeretettel vette kezébe, és ha készen volt a könyv, úgy tudta ünnepelni, hogy az ember „opus”nak érezhesse. Észrevesz ma is minden hibát és s zeplőt, amit benne hagyunk, hogy – a mi érdekünkben – kijavíthassuk, de nem avatkozik be soha erőszakosan olyan elvi kérdések megoldásába, amelyek személyes döntésünk függvényei. És milyen fontos számára a borítólap is, ha egyeztetni hozza el olykor haza, a szerző otthonába! Övé ma, nyolcvan évesen, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon kézikönyvsorozatának a gondja is, miután átvette Balogh Edgártól. Ma jórészt tőle függ, hogy az erdélyi írástudók élete, munkájuk termései hogyan jelenítődnek meg ebben a lexi konban. Nagyon egyszerű román embertől tanultam, mekkora a különbség az umilinţă és a smerenie közt. A magyarok rendszerint nem tudják e kettőt pontosan szétválasztani. Az alázatot mindközönségesen emberhez nem illő magatartásnak vélik. Pogányul. Dávid G yula az 1956os erdélyi események tanújaként és áldozataként már évtizedek óta játszani kezdhette volna azt a szerepet, amit sokkal enyhébb meghurcoltatások tárgyai szoktak a mi tájainkon oly nagy előszeretettel előadni, a mártíromságot. Kivételes jellemre vall, hogy úgyszólván faggatni kellett, amíg rendre összefoglalta és közzé tette emlékeit és tágabban, az erre vonatkozó erdélyi adatokat. És hányszor mondott le saját irodalomtörténészi terveiről, sokat ígérő könyvek megírásáról, ha valamely közügynek t ekintett szerkesztői vagy egyéb feladat saját íróasztalától elszólította… Pedig saját írásai is külön megérdemelnék a kortársi méltatást. A lelki gerinc egyenessége, ami Dávid Gyula alakján, lényén kiábrázolódik, tudjuk, nem csupán tőlünk függ. Valaki kar ban tartja. Szeretnénk erre a gerincoszlopra több élő példát látni. De csupán néhanéha pillanthatunk fel egyegy arcra a gerincesek közül, hogy kellőképpen elidőzzünk, és még ma, ne a holta után, tanuljunk tőle. Mert a sok tökéletlenség közepette egyre r itkábban feltűnő isteni áldás, ha valakinek sikerül úgy megőriznie ezt az értéket, talán a legfontosabbat, ahogyan az Dávid Gyulának, saját nemzedékében is igen ritka módon sikerült… Vagy megadatott? Ami tőlünk függ, mármint gerinc dolgában, az a karbanta rtása. Érdekes ez a szószerkezet, összetett szó: a karbantartás mint paradoxon. Ha konkrét értelemben vesszük, az ember igazából csupán egy másik ember, sorrendben talán az anya, az apa, a testvér, a társ, a barát karjaiban ülhet, állhat, feküdhet. Ha önnö n karjaiba kénytelen zárni a testét, két kezével keresztben átfogva saját vállait, az minimum három kellemetlen dolgot jelent: fázik, fél, egyedül van. Lehet, hogy a börtön hidegében, ott, a zárkákban Dávid Gyula sem kerülhette el ezt az önmagát ölelgető, szenvedést kiábrázoló mozdulatot: a didergést, a félelmet, a magányt. A rettegést, ami megtörhette volna. Ami nem engedte volna kiegyenesedni az után sem, hogy kiszabadult, amitől nem tudott volna sudáran kimagasodni a városi csatornarendszer aknáiból az utcán, amikor átmenetileg vízvezeték szerelő volt. Méltósággal szembenézni
