Reggeli Sajtófigyelő, 2008. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-07-18
12 nem volna a Fidesz elnöke, az alapszabály szerint két további jogcímen is tagja lenne az országos elnökségnek: mint volt miniszterelnöke, és mint az Európai Néppárt alelnöke. Ez a végletes centralizáció kívül esik a demokratikus pá rtpolitika világán. Stumpf István szerint csupán Orbán addig is meglévő informális hatalmát formalizálták, ám épp ez a bökkenő! Tudniillik normális esetben valóban minden pártban fölülről lefelé érvényesül a hatalmi akarat. A pártelit (vagy akár egyetlen vezető) hozza a tényleges döntéseket. De nem direktben, hanem a meglévő demokratikus intézmények közbeiktatásával. Ilyen értelemben, ebben áll a demokratikus politika művészete: érvényesíteni a felső akaratot az alulról épülő intézményeken keresztül. Ezek a demokratikus intézmények azonban minden formalitásuk és látszólagos ürességük ellenére sem iktathatók ki a mechanizmusból, mert végső biztosítékul szolgálnak: a vezetés megbicsaklása, tévútra kerülése esetén az alternatíva, a korrekció esélyét biztosítj ák. A Fidesz alapszabálya és működési rendje ezt a végső biztosítékokat iktatja ki a párt életéből, s alapoz mindent a csalhatatlan és tévedhetetlen vezet ő döntéseire. Ehhez az intézményes elnöki hatalomhoz társul egy mármár tulajdonosi pozíció, amelyet O rbán (feltehetőleg Simicska Lajossal együtt) a párt, a hozzá tartozó médiabirodalom és az egyéb kapcsolt részek - mások számára kívülről és belülről egyaránt átláthatatlan - finanszírozásában betölt. Az egészet pedig afféle spirituális cementként fogja öss ze az a roppant karizmatikus erő, amelyet Orbán az övéi között birtokol, s amely az egész általa szilárdan uralt politikai erőkoncentrátum legfőbb kohézióját adja. „A Fidesz már nem párt, hanem újfajta közösség” - mondta Orbán 2003 körül. Ez akkor üres ló zungnak tűnt, mára azonban véresen komolyan kell vennünk. Ma már sokkal inkább hasonlít valamiféle hitelvű politikai szektára, semmint hagyományos értelemben vett - demokratikus - pártra. Ha az utóbbi volna, Orbán már rég nem uralhatná - két választási ver eséget követően. Ezek után kell végül, de korántsem utolsósorban szólni arról a politikai fundamentalizmusról, ami az idő előrehaladtával egyr e fontosabb szerepet tölt be az orbáni politikában, s ha minden rosszul megy, akkor meghatározóvá válhat az ország életében is. Ez nem elszigetelt jelenség, nem Orbán politikai specifikuma, hanem fenyegető világtendencia, ami Magyarországon főleg Buda Péter tanulmányai, cikkei és interjúi, valamint Gábor György publikációi, továbbá kettejük közös munkái nyomán vált ( válhatott volna) közismertté. Az alábbiakban rájuk (különösen három szövegre: A politika oltára. Interjú Buda Péterrel. 168 Óra, 2006. november 23.; Buda Péter: Amiért a harang szól - Reflexiók a politika vallási dimenzióiról. Magyarország politikai évköny ve - 2006; BudaGábor: Metafora és küldetéstudat. Élet és Irodalom, 2007. július 20.) támaszkodva igyekszem summázni a politikaí fundamentalizmus gondolatés jelenségkörét. Ennek lényege: a vallás és a politika újbóli összefonódása. A vallásos jellegű és hátterű politikai mozgalmak világszerte előretörnek, teret nyer az antimodernista politikai felfogás. A jelenség mögött számos tényező együttes hatása érvényesül. A világpol itikai keretet a szovjetamerikai szembenállásra épülő bipoláris szuperhatalmi rendszer megszűnése adja. Ez (Fukuyama víziójával szemben) nem a vetélytárs nélkül maradt liberális demokráciák világtörténelmi győzelmével, hanem (Huntington diagnózisa szerin t) a küzdelem új szereplőkkel, civilizációs alapon való kiújulásával járt. Ez nemcsak a korábban „lenyomott” civilizációk (főleg az iszlám) „lázadását” hozta magával (iráni forradalom, a szeptember 11i merénylet), de a keresztény világban is új, vallásos alapú politikai élénkülést indukált: a szekularizációval szembeni ellentámadást. Énnek hátterében föllelhetőek a nyugati modernizáció társadalmi és egyéni életviszonyokat átrendező hatásai, a hagyományos normák fellazulása, a globális világ válságjelenség ei. Az egzisztenciális és morális elbizonytalanodás nyomán újfajta identitáskeresés bontakozik ki a transzcendencia jegyében. Képviselői antimodernisták, elutasítják a szekuláris társadalmi és politikai berendezkedés eszméjét, s a politikai rendre újr a, m int felülről származtatott abszolútumra tekintenek. Azt várják, hogy a politika irányt mutasson a saját létkérdéseikben, hogy olyan végső igazságot kínáljon a zavaros világban, amivel könnyű azonosulni. A politika így identitásközvetítő tényezővé lesz , a p olitikai ellenfél pedig átlényegül az egyén identitását fenyegető ellenséggé. Mindez egy ráción túli, a hit feltétlen jellegé re, illetve érzelmekre és szenvedélyekre építő kizárólagos attitűdöt érvényesít. Ebben a világban nem jogos érdekek és eltérő vélem ények versengenek egymással, hanem a Jó vívja végső harcát a Gonosz ellen. A politika vallási alapon történő átmoralizálása végső soron mindent igazol: a demokratikus szabályok megkérdőjelezését, sőt felrúgását is. Hosszabb távon ez oda vezet, hogy a világ i hatalom korlátait megszabó alkotmányt és a jogot is hozzáigazítják a mindenek fölött álló hitbéli kizárólagossághoz s a belőle fakadó morális abszolútumhoz. A politikai fundamentalizmus természetesen szemben áll azzal a világi állam- és demokráciafölfogá ssal, ami a polgári átalakulással a nyugati fejlődés sajátjává, sőt lényegévé vált. Noha rendszerként manapság — a világi és vallási hatalmat egybefogó — iszlám államokban létezik, újabban terjed Európában is. Erre figyelmeztetett annak idején, nem sokkal halála előtt a magyarországi rendszerváltozás konzervatív miniszterelnöke, Antall József: „A szociális és politikai fundamentalizmus a 21. század bolsevizmusaként... törhet a világra... Nemcsak iszlám probléma a fundamentalizmus. Ez éppúgy jelentkezik Euró pában... Nekünk minden ellen, ami a fundamentalizmuson alapul, küzdeni kell, mert az életveszélyes a világra.” A nyugati politikatudomány és szociológia — nem beszélve a politikai döntéshozókról és a közvéleményről — lényegében az ezredfordulóig (mondhatn i 2001. szeptember 11ig) nem nézett szembe a fent leírt jelenségek súlyával és természetével. Oka volt ennek az említett tudományok szekuláris szemlélete, illetve a korábbi bipoláris világrend paradigmatikus kényszere (a szuperhatalmi szembenállás tudnii llik szekuláris természetű volt). Napjainkra azonban látható, hogy a régi társadalomtudományi paradigma felett eljárt az idő. Különösen a globalizált nemzetközi, illetve biztonságpolitika területén vált nyilvánvalóvá, h ogy a vallási és etnikai identitást, illetve a vallási dimenziójú politikai pszichológiai tényezőket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A politikai fundamentalizmus törekvései rendkívüli erővel jelentek meg és hódítottak teret Magyarországon is az elmúlt években. Tükröződik ez elsősorban a job boldal domináns erejének radikalizálódásában, politikai karakterének rohamos megváltozásában, továbbá a teljes politikai spektrum természetének drámai átalakulásában. A pártpolitikai versenyt felváltó
