Reggeli Sajtófigyelő, 2008. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-07-18
10 borzalmakat... Kifosztottátok az államot, gát lástalanul és aljasul... behajtjátok az elképesztő mennyiségű adókat a lakosságon, arról pofáztok, hogy az állam nem azért van, hogy adjon... Ez undorító és elviselhetetlen... Tehetitek, hiszen a magyar társadalom tetszhalott állapotban van még mindig. De egyszer majd felébred... Iszonyatos nap lesz, János, de sajnos elkerülhetetlen... Én már várom.” (Magyar Hírlap, 2008. február 4.) Ezen a ponton külön kell szólni a sajtóról. Azzal kezdem, hogy a hagyományos fogalmak szerint baloldali, illetve jobboldal i sajtóról beszélni eleve fals kiindulás: nem alkalmas a politikát övező valóságos médiatér leírására. A baloldali sajtó ugyani s nagyjából olyan, amilyen nek a demokráciában lennie kell: kisebbnagyobb mértékben elkötelezett vagy lojális ugyan (ha egyáltalá n), ám ezen túl, pontosabban ez előtt: szakmai és üzleti normák szerint működik. A hírérték, a profit, a sajtóetika szabályai hoz többékevésbé igazodva. Jobboldali sajtó viszont valójában - demokratikus értelemben - nincs is Magyarországon. A jobboldali or gánumok mindenekelőtt vagy kizárólagosan politikai alapon működnek. Politikai hűség, politikai érdekek, politikai elvárások, politikai utasítások szerint. Ez az első - a szakma, az üzlet, az erkölcsi norma a második (ha egyáltalán...). É tekintetben nincs különbség - legföljebb a fokozatok, az árnyalatok tekintetében - a Demokrata és, mondjuk, a Heti Válasz között. Jól kifejeződött ez abban a magától értetődő természetességben, ahogy Orbán annak idején felsorolta a maga kedvenc lapjait. A hangnem, a stílus , a morál változó - a Fideszhez és annak vezéréhez való hűség állandó. Miközben baloldali lapok közölnek igen kemény kormánykritikát is, a túloldalon ennek az ellenkezője elképzelhetetlen. Hogy például a Heti Válasz érdemben bírálja Orbánt, illetve, hogy v alami jót írjon Gyurcsányról. (Orbánt csak kétszer illették bírálattal ezen az oldalon: a két elbukott választást követő hetekben. Akkor sem érdemben: véletlenül sem politikája alapjait vették kritika alá, csupán taktikai értelemben: amiért nem tudott nyer ni. A gyűlölködő, durva hangot nem azért kifogásolták, mert az demokráciában elfogadhatatlan, hanem mert nem bizonyult hatásosnak.) A jobboldali sajtót politikai fegyverként használják. Ez torzulást oko z a politikai vitatérben, ami ezért nem tekinthető dem okratikusnak, noha a baloldalon (és „középen”) a résztvevők megpróbálnak úgy viselkedni, mintha az lenne. Mondhatnám úgy is, hogy miközben a baloldal a médiában klasszikus módon próbál vív ni, aközben a másik oldalon gátlástalanul használják a napalmot és a z egyéb tömegpusztító fegyvereket. A fegyverhasználat tekintetében újabban differenciálódás állt be a jobboldalon. Legalább is Orbán maga - a népszavazási hadművelettel összeterelt heterogén szavazótábor egyben tartása érdekében - jelentősen visszavett ko rábbi verbális radikalizmusából. Hogy ezzel sikeresen megtéveszti a baloldali tömeg jó részét, azon nem csodálkozom. De hogy elemzők, intellektuelek, publicisták is képesek amnéziába esni, vagy ha emlékeznek is a múltra, elhiszik ró la, hogy végképp eltöröl hető, az több mint lehangoló. Szilágyi Anna így ír a változás sajtóbeli dimenziójáról: „Orbán új imázsa., . kétarcúságot mutat. É kettősség leginkább a jobboldal média... tereiben érhető tetten... némelyikük a radikális jobboldal szubkultúrájának vadabb, n émelyikük pedig a konzervatívpolgári közönség szolidabb igényeit elégíti ki. E két közösség egymásról való képi és nyelvi leolvasztása, kétfajta piacként való megjelenítése és kiszolgálása nemrég történt meg, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az egy esz tendeje retorikai nyitást végrehajtó Fidesz... ne veszítse el, sőt gyarapítsa a jobboldali centrumot, és megtartsa szélsőjobboldali támogatóit is.” Sokszor értekeztem már arról a populizmusról, amely meghatározó vonása Orbán politikájának, s amelyet a felü letes (ám sajnos többséget képező) kommentátorok rendre a magyar politika kétoldali betegségeként szoktak diagnosztizálni — teljesen megalapozatlanul. Nem először írom le: tisztában kell lennünk a populáris demokrácia és a rendszerré szerveződött autokrat ikus populizmus közti lényegi különbségekkel. Éhhez látni kell, hogy a 20. század végére a tömegdemokrácia és a tömegmédia korszakába jutott a nyugati politika. A politikusok szókincse leegyszerűsödött, az érvek, a racionális okfejtések, a koherens progra mok mellett vagy helyett egyre nagyobb teret kaptak a tetszetős szlogenek, a látványelemek, a píár, a politikai marketing, és előtérbe került a politikusok magánélete. A demokratikus politika populárissá vált, mediatizálódott és perszonalizálódott: a tömegmédia sztárkultuszához igazodva kialakult a politika vezérkultusza. Az utóbbi nem hasonlítható a két világháború közti totális rendszerek vezérelvű diktatúrájához: Tony Blair, Gerhard Schröder vagy Nicolas Sarkozy vitán fölül demokratikus politikusok, mé g akkor is, ha a kormányzatban vagy pártjukban birtokolt hatalmuk felülmúlja a korábbi korszakok hagyományos demokratikus vezetőiét. Nyugaton is módosultak, de sohasem kérdőjeleződtek meg a parlamentáris demokrácia tradicionális alapelvei és alkotmányos in tézményei. Az olyan fundamentális értékek sem, mint a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, az egyéni szabadságjogok vagy a politikai pártok versenye. A nyugati politika populáris jellege ellenére megőrizte liberális, parlamentáris és demokratikus karakte rét: nem vált populistává és autokratikussá. A populizmust — ha megjelent is a radikális jobboldalon — jórészt sikerült a periférián tartani. Rendszerszerű formában — és hatalmon — leginkább LatinAmerikában, illetve újabban KeletEurópában, mindenekelőtt egyes szovjet utódállamokban figyelhető meg a populista politika. Az argentin Perón, a venezuelai Chávez, a belorusz Lukasenko, az ukrán Kucsma vagy részben az orosz Putyin nevéhez köthetően. Náluk a Nyugaton is megfigyelhető populáris vonások (a szociális demagógia, a népre való sűrű hivatkozás, a perszonális hatalom, a modern tömegkommunikáció erőteljes használata) antiliberális, antiparlamentáris és antikapitalista vonásokkal társulnak. Rendszereik mind prezidenciálisak, ám a z északamerikaival ellentétb en nem demokratikusak, hanem autokratikusak. Ezek a populisták nemcsak keresik a nép kegyeit, de misztifikálják a népet. Nemcsak a demokrácia, hanem minden érték, minden bölcsesség és minden jó forrásaként hivatkoznak rá, persze manipulatív módon. Általába n szoros kapcsolatot ápolnak az egyházakkal, ami jól megfér azzal, hogy profi módon használják a modern tömegkommunikációt, amit kisajátítani és uralni igyekeznek. Az ő populizmusuk antiparlamentáris, de államközpontú, korlátozza a piacot és a versenyt. A tőkével szemben a munka értékteremtő s az állam értékvédő szerepét hangoztatja. Az utóbbinak erősnek kell lennie, biztosítani a m unkahelyeket, gondoskodni az emberek biztonságáról. Ez a politika — szavakban — elit- és pártellenes. Szidja a politik usokat; a korlátozásukat, a lét számuk csökkentését követeli. Azt mondja, a politikának közvetlenül kell a népre támaszkodnia. Nem kell ide ológia: bal- és jobboldal túlhaladott fogalmak, sőt maguk a pártok is. A populizmus előszeretettel alkalmazza a közvetlen
