Reggeli Sajtófigyelő, 2008. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-06-17
14 hogy olyan szerzők írták le ezt a mondatot, akik beletekinthettek a Kreml papírjaiba. Egyetlen pont volt, ahol módosítottam. Én a könyvemben azt írtam, hogy ismertem Kádár Jánost, s a véleményem róla nagyon rossz azok után, ami november 4én történt. Viszont nem olyan embernek ismertem meg őt, aki vérszomjas lett volna, vagy aki mások halálára tör, és az a véleményem, hogy a forradalom leverését k övető halálosítéletsorozatot a szovjet vezetők erőszakolták ki. Az ő valódi felelőssége, vagy ha úgy tetszik, bűne az, hogy eszközként adta magát ehhez. Nos, éppen ezen az egy ponton változott a véleményem, amit az orosz kiadáshoz írt utószóban fogalmazta m meg. - Vagyis ön szerint Kádár felelőssége nagyobb Nagyék kivégzésében annál, mint ahogy sokáig gondolta? - Sokkal nagyobb. Az újabban napvilágra került dokumentumok ugyanis világossá teszik, hogy a helyzet a fordítottja volt annak, ahogy én véltem sokáig. Abban 1956 végétől, tehát a romániai deportálástól fogva Kádártól kezdve a szovjet vezetőkig mindenki egyetértett, hogy Nagy Imrével és néhány társával le kell számolni. De Kádár ezzel annyira egyetértett, hogy Nagyék még a jugoszláv követségen vol tak, és már akkor azt mondta, "meg kell őket kapnunk". Mit jelent ez? Magyar fülnek ez elég egyértelmű. Amikor pedig Nagyékat elhurcolták Romániába, Kállai Gyula, aki nem tartozott a párt puha szárnyához, azt kérdezte, Nagy Imre aláírtae azt a dokumentumo t, amelyben lemond a miniszterelnökségről, Kádár azt válaszolta: "Nem kell lemondó nyilatkozat, ezen már túl vagyunk." Tehát Nagy Imre sorsa akkorra már eldőlt. Az előkerült szovjet dokumentumok is megerősítik, hogy Nagy Imre és mártír társai kivégzésében Kádáré a fő felelősség. Én ezzel nem azt mondom, hogy Hruscsovéknak nincs felelősségük - hiszen csak egy fütytyentésükbe került volna, hogy leállítsák Kádárt. De Kádár annyira ügyes volt, hogy sikerült Hruscsovot fölheccelnie a Titóval kiújult szovjetjugo szláv ellentét kapcsán, hogy végül is Hruscsov rábólintott a kivégzésekre. - Nagy Imre 1989es budapesti újratemetésén mondott beszédéből kiolvasható az a reménye, hogy Nagy Imre a jelentőségének megfelelő helyre kerül a megújuló országban. Most hogy érz i: a helyére került már Nagy Imre a magyar történelemben? - Nem. Már amikor a rehabilitációja megtörtént, elkezdődtek mindenféle piszkálódások ellene, és mártír társait sem kímélték. Engem ez nem szomorít el különösképpen, elvégre miféle áskálódások foly tak annak idején például Rákóczi Ferenc vagy Kossuth Lajos ellen - és ezzel én egyáltalán nem szándékozom most összehasonlítgatni az egyes történelmi személyiségeket: ki volt nagyobb, ki kisebb? Úgy látszik, itt, nálunk idő kell, és nem is kevés, hogy egy ország ráébredjen: kik voltak azok, akik legtöbbet tették érte egy adott pillanatban? És ha már szóba hozta az 1989es sírbeszédet, egy mondatot szeretnék ebből aláhúzni, mert ugye ez elég hoszszúra nyúlt beszéd volt. Ezt a mondatot tartom olyannak, ami ne m engem, hanem őt, Nagy Imrét igazolja. Így hangzott: "Nagy Imre és mártír társai - lettek légyen bár kommunisták, nem kommunisták vagy antikommunisták - nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a for radalomban, ahol a máris többmilliónyi szegények még szegényebbek lesznek, s ahol pöfetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll, ki tudja, nem eze a legnagyobb veszély?" Ezt 1989 júniusában mondtam, és az érzésem az, hogy nem tévedtem. Ez a veszély azóta nem kisebb lett, hanem nagyobb. A szakadék az országon belül nem a pártok között van igazából, hanem abban a tűrhetetlen helyzetben, ahol egyesek mind szegényebbek, mások pedig mind gazdagabbak lesznek. Ma ezt érze m a legfenyegetőbb, az '56hoz legméltatlanabb veszélynek. - A kérdés történelmietlen ugyan, mégis, mit gondol: hogy érezné magát Nagy Imre a mai Magyarországon, és mit csinálna? - Visszakérdezek: Széchenyi István vagy Kossuth Lajos vajon hogy érezné magát? Egyikük sem érezné valami jól magát a mai Magyarországon. Részben nagy realisták, részben látnokok voltak; tudjuk, hogy Széchenyi mit teremtett, tudjuk, hogy Kossuth mire tudta fellelkesíteni a magyarságot, és emigrációjában milyen jövőbe mutató gon dolatai voltak a Duna menti népek összefogásáról, egy demokratikus és a Habsburgoktól megszabaduló Magyarországról. Nagy Imre sem volt véletlenül földosztó miniszter, és nem kockáztatta volna az életét a forradalomban és utána, ha nem hisz abban, hogy össz e lehetne fogni kisgazdákkal, parasztpártiakkal, szocdemekkel; és abban is, hogy nem a marakodás és a gyűlölködés az, amiből egy új, szabad és emberséges világ
