Reggeli Sajtófigyelő, 2008. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-04-03
46 dolog lehet… Szerbiához visszacsatolni a területet nyilv ánvalóan nem lehet, legfeljebb háború árán, de az erőviszonyok valójában akkor sem engednék meg. A nemzetközi közösség sem akar örökké ott maradni, a világ más részein elfoglalt Egyesült Államok pláne nem : szerintem az amerikaiak kampányolását a koszovói f üggetlenség mellett 2005 óta jórészt ez magyarázza. Bosznia kapcsán ez az amerikai „exit strategy” működött, és ott az Európai Unió – most úgy tűnik – képes önállóan is menedzselni a konszolidációt és államépítést. Koszovóban még nem, de az egyetlen olyan státusmegoldása Koszovónak, ami ezzel az „exit strategy”vel összeegyeztethető, valóban az, hogy szabályt erősítő kivételként – tehát nem nemzetközi precedensként, hanem a helyi kemény realitások alapján – elismerik ennek a területnek a függetlenedését, ne mzetközi felügyelet alatt. Abban pedig, hogy Szerbia erre így reagált, nincs semmi meglepő. Inkább az az érdekes, ahogy Moszkva reagált, mert Oroszország önbizalma megnőtt az elmúlt évekb en. Ha megnézzük például a kontaktcsoport 2005ös állásfoglalásait, a melyekben kijelölték a koszovói státustárgyalások alapelveit, akkor azt látjuk, hogy Oroszország azokat elfogadta, pedig az irányuk már akkor is nyilvánvaló volt. Az elmúlt egykét évben viszont az orosz politika határozottan opponál szinte mindent, ami ny ugati. Ezért az, hogy Szerbiában is ilyen erőteljes lett az ellenkezés Koszovó kérdésében, többek között annak köszönhető, hogy újra erős nagyhatalmi hátteret éreztek a hátuk mögött. AK. A.: Oroszország fellépése valóban nagyon lényeges ezekben az aktuális ügyekben. Egyetértek azzal, hogy a radikalizálódó szerb magatartás kifejezetten az orosz biztatással áll összefüggésben. Orosz nyilatkozatok hangzottak el, mindig érzékeny pillanatokban, Putyin képét hordják jelenleg is körbe Mitrovicában, sőt a múlt heti belgrádi tüntetésen is. Mindennek nagypolitikai logikájá t értjük, bár nem látjuk kifutását, és ez benne a veszélyes. E kihívás feloldására tett kísérlet a függetlenség elismerése az Európai Unió részéről, minthogy ezzel a beavatkozó orosz politika útját próbálja állni. Szélesebb perspektívából szemlélve: ha e régiónak lehetővé t esszük, hogy régi konfliktusain évődjön, akkor továbbra is megmarad az a sajátoss ága, hogy bizonytalanságát, gyengeségét és alantas szándékait egy ajánlkozó nagyhatalomnak bocsátja a rendelkezésére, olyannak, mint a minden téren offenzívnek mutatkozó mai Oroszország. Az Európai Unió stratégiai biztonságpolitikai érdeke az, hogy itt nyu galom legyen, és valamilyen útonmódon európai perspektívát kapjon ez a vidék. P. G.: Hadd térjek vissza egy előző mondatodra. Arra, amikor azt mondod, hogy az európai politikának az az érdeke, és hogy az európa i politika képes lesz arra, hogy ebből az örö k tűzfészekből egy békés régiót csináljon, olyan módon, amilyen módon Boszniában nyugalom van, miközben nemzetközi ellenőrzés alatt áll. A kontaktcsoport most hasonlóképpen képzeli, hogy Koszovó is az Európai Unió felügyelete alatt fogja békésen rendezni a z ott élő szerbek és albánok viszonyát. De meddig? Boszniában már majdnem tíz éve ott vannak a nemzetközi erők. Meddig lesznek ott? Még tíz évig? D. M.: Ciprusban sokkal régebben vannak ott, és egyszerűen időhatár nélkül, addig, ameddig kell. Azt mondanám, hogy ez így nem kérdés számomra. Az Európai Unió vagy bármelyik ilyen nemzetközi békefenntartó erő addig marad ott, amíg szükséges. P. G.: Bocsáss meg, azért Ciprus nem ugyanaz, mint Bosznia, Cipruson valóban vannak ENSZmegfigyelők, akik ténylegesen megf igyelők, ott vannak a határon, és nem csinálnak semmit, miután a határon sem történik semmi. Boszniában azért gondolom nem békésen cigarettázó európai uniós vagy ENSZmegfigyelők vannak, hiszen a viszonylagos nyugalom ellenére, ott van egy Szerb Köztársasá g és van egy valamilyen módon mégis létező horvát – bosnyák konföderáció. Ott fegyveres erők vannak, a fegyverek árnyékában van ez a nyugalom, és egyikőtök sem tudja megmondani, hogy meddig. AK. A.: Azt viszont meg tudjuk mondani, hogyha ez nem, akkor mi tö rtént volna. Akkor tovább radikalizálódott volna például a koszovói albán gerillacsoportoknak a működése, még inkább létrejött volna valamilyen konfliktus, még inkább eszkalálódott volna a kérd és Macedónia felé, a Vajdaság felé, és ezeken keresztül felénk, és még kevésbé lett volna esély arra, hogy valamilyen útonmódon lehetőséget kapjanak a szerbiai demokraták egy élhető világ bemutatására. Az, hogy jelen pillanatban a fegyverek árnyéka bizt osítja ezt a nyugalmat például Boszniában, nem válasz arra a kérd ésre, amit itt fölteszünk akadémikus módon. Már csak azért sem, mert nem áll az, amit mondtál Ciprussal kapcsolatban, mert ott is fegyveres szolgálatot teljesítnek az ENSZcsapatok, és ott sem olyan nagyon egyszerű az élet, mint ahogyan azt elgondoljuk. Ne felejtsük el a görög Ciprus európai uniós szavazása utáni rendkívül feszült helyzetet, amikor elutasították, hogy egyszerre lépjenek be a török résszel az EUba. D. M.: Én azt hiszem, hogy érdemes egy pár szót szólni az egész kérdéssel kapcsolatos magyar vonatkozásokról, magyar érdekekről és a magyar politikáról is. Nekem az az érzésem, hogy viszonylag nehezen, talán érthető módon nehezen formálódott a magyar polit ika a koszovói ügyben. Ennek több oka van, és erről eléggé heves belső viták folytak. A magya r politika alapvetően biztonságpolitikai szemlélettel közelít a Balkánhoz. Elsősorban Szerbia stabilitását tekinti fő céljának, és ez azt is jelenti, hogy a fókuszábó l kiesik az albán kérdés, kiesett a koszovói kérdés per se. Tehát amikor a magyar külpolit ika Koszovóval foglalkozott, akkor Szerbiával foglalkozott, és sohasem Koszovóval. Ez talán az egyik gyengéje volt az elmúlt időszakban. Volt még egy gyenge pontja a magyar külpolitikának, nevezetesen, hogy nagyon sokáig, talán a kelleténél tovább ragaszko dott egy lehetséges új ENSZ BThatározat meghozatalának illúziójához. Még akkor is ragaszkodott ehhez, amikor látható volt, hogy ilyen nem lesz. Egy pillanatig nekem az volt az érzé sem, megvolt annak a veszélye – ez szerencsére elhárult – , hogy egy platfor mra kerülünk Oroszországgal, egy platformra kerülünk azzal a Szlovákiával, Romániával és más országokkal, amelyek egészen más megfontolásokból ellenzik a kérdés adott megoldását, a függetlenséget és a kiterjesztett kollektív jogokat, néhányuk éppen magyare llenes vagy a magyar problémát exponáló szempontrendszerből. A mostani magyar megközelítés, amely elfogadja a realitásokat, de nem rohan az elismeréssel, és megpróbá lja elfogadtatni Szerbiával a megváltoztathatatlant, azt hiszem, hogy a jó irányba tett jel entős lépés. J. J.: Én is azt gondolom, hogy az említett kritikai elemek sokszor megalapozottak. Valóban egyfajta kiváró álláspont jellemezte a magyar politikát, illetve az, hogy főleg Szerbiára figyelt, és egyes váltásoknál – például hogy mikor hagytunk f el az ENSZ BThatározat emlegetésével – talán az ütemezés sem volt tökéletes. De egészében véve szerintem ez a politika védhető, sőt az alapjait – hogy el kell ismerni Koszovót, de nem azonnal – többpárti egyetértés övezi. Látnunk kell, hogy számunkra Szer bia mindig fontosabb szomszéd marad, mint akár a két albán állam együttvéve (tehát nemcsak az önálló Koszovó). Ez külgazdaságilag, biztonságpolitikailag va gy kisebbségi szempontból nézve egyaránt igaz. A realitásokkal persze nem kell szembemenni, ezért Kos zovót el kell ismerni, s nemcsak pragmatikus okokból (hogy igazodjunk az USA és az EUtöbbség álláspontjához), hanem azért is, mert elemi érdekünk a Balkán hosszú távú stabilitása, s ehhez szükséges Koszovó függetlensége. De a Szerbia iránti empátia jeleké nt és az államközi, illetve vajdasági magyar – szerb kapcsolatok óvása miatt az elismerést nem kell elsietni. Ebben célszerű az EU főáramához igazodni, bár ezt sem könnyű
