Reggeli Sajtófigyelő, 2008. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-04-03
45 Jelen pillanatban nem ennek vagyunk a tanúi. Létezik néhány ország, melynek elemi érdeke lenne, hogy ne precedensként tekintsen Koszovóra, hanem olyan folyamatként, amihez nekik gyakorlatilag semmilyen közük sincs. Egy ilyen magatartás logikus lett voln a ezen országok részéről, mert összhangban állt volna belső stabilitási és biz tonságpolitikai érdekeikkel. De nem ezt teszik. Románia főként nem, de akár Szlovákiát is említhetném… Kormányszintű nyilatkozatok árulkodnak arról, hogy nyilvánvalóan precedenssé kívánják tenni ezt az ügyet, és szembefordulnak nemcsak kiemelt szövetségesü kkel, az Egyesült Államokkal, de az Európai Unióval is. P. G.: Tisztázzunk egy fogalmat: itt precedens történt. A kérdés csak az, hogy ki fogja ezt a precedensre való hivatkozással más cél okra is felhasználni. Tudniillik most fordult elő először, hogy egy etnikai közösség függetlenedni akart, és függetlenedett is. D. M.: Itt azért vannak az eltolódásnál és a hangsúlykülönbségeknél nagyobb problémák is. Nem beszélek arról, hogy milyen politikai, kulturális vagy történelmi hagyomány van NagyBritanniában, és milyen a Balkánon. De arról kell beszélni, hogy az államhatárokat szentnek tekintették egészen mostanáig, tehát mindenbe belement a nemzetközi közösség, kivéve az államhatárok megváltoztatásá ba. Itt van például Afrika, ahol nem törzsi és nem etnikai alapon lettek meghúzva a határok, hanem az egykori gyarmattartók érdekeinek megfelelően, és mégsem nyúl hozzá senki, mert abban a pillanatban elindul egy szörnyűséges folyamat, ami megállíthatatlan. Eg yelőre nem nyúl hozzá senki, de a jövőben ezt is valamilyen ú tonmódon rendezni kell, tehát ez egy nagyon fontos kérdés, amit fölvetettél… P. G.: Biztosak vagytoke abban, hogy a nemzetközi közösségről van szó, nem pedig a nemzetközi közösség bizonyos egységeiről? Nem vagyok benne biztos, hogy 1999 óta az Európai Un ió és az Egyesült Államok között teljes volt az összhang, pláne hogy előre felosztott szerepekben ment volna végbe ez a játék. Ez az egyik megjegyzésem. A másik pedig az, hogy Attila nagyon logikus érvekkel támasztotta alá, hogy a Balkán esetében a szuvere nitás felé való elmozdulásról van szó. De hogyha ezt általános jelenségként értelmezem, akkor én nem hiszem, hogy látsz jelet arra, hogy például Kurdisztánnal kapcsolatban hasonló folyamatok fognak eli ndulni. Gondolom, nem fognak, mert a nemzetközi politik a egyetlenegy jelentős szereplője sem fog a kurd függetlenség mellé állni. Tehát én kétlem, hogy valóban nemzetközi jelenségről van szó. Azt gondolom, hogy mindaz, ami a Balkánon végbemegy, azt a Balkánra, és kizárólag a Balkánra alkalmazott politikai játé ktérkitöltésnek lehet nevezni. AK. A.: Nagyon érdekes, amit mondtál és tanulságos is, de akkor hadd tegyem fel kérdésként: az EU vajon miért állította le gyakorlatilag Törökország tagfelvételének folyamatát, ha nem éppen azért, mert nem akarja importálni azokat a konfliktusokat, amiket például Törökország mondjuk örmény – és nem kevésbé kurd – vonatkozásban magával cipel? D. M.: Számomra a legnagyobb probléma az, hogy 1999ben gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ennek a koszovói ü gynek a végkifejlete, hogy a koszovói függetlenség valamilyen szinten be fog következni. Mi az oka annak, hogy egészen a prištinai függetlenségi nyilatkozatig csak viszonylag alacsony szinten folyt a vita az egész kérdésről, és most hirtelen robb an az egés z dolog; hogy most nemcsak kiderülnek és határozottan megfogalmazódnak a különböző egymásnak feszülő álláspontok, hanem tüntetések vannak és randalírozások ahelyett, hogy előzőleg jelezte volna minden fél – a randalírozókat is beleértve – , hogy problémái v annak a megoldással. Ez számomra alaposabb magyarázatot igényel. J. J.: Két félmondattal legyen még szabad visszakanyarodnom a nemzetközi szálakhoz. Olyasmi, hogy „nemzetközi közösség”, persze inkább csak virtuálisan létezik, igazából az úgynevezett kontak tcsoport az, amely a balkáni és koszovói kérdéseket rendezi. Ebből a hathatalmi fórumból Oroszország hivatalosan nem szállt ki, de ma valójában mindent ellenez, amit a többiek tesznek, ezért lén yegében maradt a négy nagy európai uniós tagállam és az Egyesü lt Államok. Azok tehát, amelyek Koszovót az első hullámban ismerték el. Való igaz, hogy a többi ország követő magatartást tanúsít, és az Európai Unió is, mint egész, a legjobb esetben is csak erre képes . Valószínűleg ez a maximum. A nyugati nagyhatalmak fe llépését persze nagyon sok szempont befolyásolja, de szerintem is van elmozdulás az emberi jogi doktrínák felé. Ha ebből a szempontból hasonlítjuk össze a kurd és a koszovói kérdésre adott nyugati reakciókat, akkor azt látjuk, hogy az emberi jogi dimenziók mentén van hasonlóság. Sok bírálat érte Törökországot ebben a kérdésben, és Törökország az EUhoz való közeledés érdekében tett is pozitív lépéseket ebben a tekintetben. Ugyanakkor Koszovó esetében azt látjuk, hogy hosszú ideig a Nyugat s zintén emberi jog i és humanitárius kérdésként kezelte a problémát, és nem tűzte napirendre a koszovói elszakadást. Például 1991 – 1992ben, a szocialista föderációk felbomlásakor azzal a fikcióval éltek, hogy a határok nem változnak meg, hanem egyszerűen csak a nemze ti köztá rsaságok felbontják addigi uniójukat és önálló államként folytatják tovább a létüket a nemzetközi színtéren. Ezért a nem tagköztársasági státusú területek nem szakadhattak el. Aztán a probléma egyszer már, az 1999es háborús évben a szerb – albán harcokkal é s a NATObombázásokkal kulminálódott, de még akkor sem támogatták az egyoldalú elszakadást, hanem hosszas vacillálás kezdődött. Ez különösen jól megfigyelhető volt 2000 ősze, tehát a szerbiai demokratikus fordulat után: akkor arra vártak, hog y miként reagá l az új Szerbia a koszovói kérdésre, illetve hogyan reagálnak a szerb fordulatra az albánok. Emlékszünk, hogy különböző nemzetközi tervezetek voltak arra, hogy miként lehetne rendezni Koszovó kérdését, s ezek a 2004. márciusi zavargásokig nem tű zték napire ndre a függetlenséget. Először volt a „standards before status” platformja: előbb a demokrácia, piacgazdaság, kisebbségvédelem minimális, de biztos alapjait kell megteremteni, s csak azután lehet beszélni a tartomány végső államjogi státusáról. De hamar ki derült, hogy az albán lakosság és politikai elit semmiféle Szerbiában nem tudja elképzelni önmagát, függetlenül attól, hogy az demokratikuse, vagy nem. Ez az elutasítás persze részben az 1990es évek tapasztalataira vezethető vissza, de látnunk kell, hogy van mögötte egy hosszabb távú történelmi probléma is. Koszovó kapcsán ugyanis valóban az a helyzet, hogy az etnikai többség és a politikai hatalom az egész 20. század ban különbözött egymástól… Kezdettől fogva fennállt az a probléma, hogy az albánok be sem akartak illeszkedni a szerb államba, Szerbia pedig az 1960 – 1980as évek autonómiakorszakától eltekintve – amely igazából nem is a szerb nemzeti köztársasági politika terméke volt, hanem a jugoszláv föderáció államrendjéből származó következmény – , nem is akarta egyenrangú félként integrálni őket. Ezek a tapasztalatok együttesen eredményezték azt, hogy az albánok 2000 októbere után is azt mondták, hogy ők ragaszkodnak a függetlenséghez. Ezzel előállt e gy autonómiakeretekben megoldhatatlan helyzet, mert a g yakorlatban csak olyan megoldás képzelhető el, csak olyan megoldás lehet működőképes és fenntartható, amely összeegyeztethető a helyi lakosság 9092 százalékának az akaratával. Ez pedig ugye egyetlen
