Reggeli Sajtófigyelő, 2008. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-03-01
30 Magyari Tivadar: – Léteznek nemzeti modellek – ezeket az államon belül kell szemléln i, mint például a nemzetgazdaság. Olyan nemzeti modellek ezek, melyekben a többi országhoz képest viszonylag kisebb az egyetemek autonómiája – ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs egyetemi autonómia. Oroszország is ilyen, meg Kína is. Oroszorsz ág azért speciális eset – bár a tudománytechnológiának kétségtelenül továbbra is nagyhatalma – , mert neki most nincs erre pénze, ahogyan nincs pénze nagy hadseregre, vagy űrkutatásra sem. Kínában fantasztikus egyetemek kezdenek működni, lassan lekörözik az európaiakat. Kína már nem áll szóba akárkivel – a hazai egyetemek közül meglehet, egyikkel sem; sőt esetleg a magyarországi egyetemekkel sem. Figyelembe kell venni viszont, hogy Kína központosított ország, ellenben Japán nem az. Japánra semmiképp nem l ehet ráfogni, hogy működőkésképtelen volna a felsőoktatása – elég arra gondolni, hogy mit értek el technológiában. A japán egyetemek a francia modellre épültek, ahol elég kicsi az egyetemi autonómia. Franciaországban még inkább feladtak az egyetemi autonóm iából, Japán pedig 2004ben merített ebből a központosító szemléletből. Japánról szinte azt lehet mondani, hogy egyetlen nagy egyetem létezik az egész országban, az egyes egyetemek pedig a központnak valamilyen leágazásai. Horváth Réka: – Mennyire függen ek az itthoni egyetemek az államtól? Magyari Tivadar: – A két országgal azért példálóztam, mert érzékelteti, hogy mire jó az autonómia, s lehete garancia arra, hogy az egyetem jól működjön. Az egyetemi autonómia mellett szóló érvek főleg arra vonatkozna k, hogy bízzuk az oktatás megszervezését a szakértelemre, mert attól lesz jó. Viszont ott is működhetnek jó egyetemek, ahol ezt a feladatot nem bízták helyi szintre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem kell föltétlenül autonómia a minőségi felsőoktatásho z, vagy nem csak autonómia kell ahhoz, hogy minőségi felsőoktatást hozzanak létre. Tonk Márton: – Bár abban egyetértünk, hogy Kínának kétségtelenül sikeres a felsőoktatási képzése és kínálata, illetve abban is, hogy központosított állam, mégis érdemes ki játszani ezt a példát. Érdemes megnézni, hogy esetleg a központosítás és minőségi felsőoktatás között nincse valamilyen összefüggés. Az tény, hogy Kínában létezik egy központosított struktúra, amely bizonyos irányelveket szab meg az egyetemeknek, vagyis á llandó tekintéllyel és politikai hatalommal csorbítja az egyetemi autonómiát, az is tény viszont, hogy a kimeneti oldalon létezik egy sikeres képzés. Van erre egy 2006ból származó jó példa. Finnországban az egyetemi felsőoktatás viszonylag erős. A Nokia egyik fejlesztési igazgatója egy adott pillanatban leközölt egy hosszú cikket, melyben megtámadta a finn egyetemeket, mondván, hogy Finnországban az innovációs kutatási és fejlesztési források az egyetemeken gyakorlatilag szétszóródnak. Eközben az egyetem i oktatók az egyetemi autonómia jegyében azt állítják, hogy bízzák csak rájuk a forráselosztást – mivel a szakma és kompetencia ezt alátámasztja – , ám ezzel együtt a finn állam arra kényszerül, hogy egyéb forrásból finanszírozza a társadalmilag hasznos és szükséges kutatásokat. Magyarán nem többet és nem kevesebbet mondott a Nokiaigazgató, minthogy a felsőoktatásban dolgozók egy élősködő és haszontalan réteg, ha pedig Finnország valamit el akar érni technológiainnováció terén, azt nem az egyetemekre kell bízni. Az ügyből óriási cirkusz lett, egyetemi professzorok sora igyekezett megkérdőjelezni ezt az állítást, a dologban mégis lehetett igazság. Korábban elfogadtuk azt, hogy az egyetem része a közoktatásnak, vagyis valamiféle társadalmi szolgálatotkompe tenciát vállal át, ezért finanszírozza az állam. Feltevődik a kérdés másfelől, hogy nem vállalhate az egyetem más típusú szolgáltatásokat, társadalmilag hasznosnak tartott kutatásfejlesztési programokat – és itt nem az egyetemi autonómiáról van szó – , melyeket valaki finanszíroz, ő pedig végrehajt. Nem biztos, hogy elegendő vagy kielégítő az egyetemi autonómiára hivatkozni, és azt mondani, hogy mi majd megszabjuk a kutatás irányát, ez a mi dolgunk. Fennáll ugyanis a veszély, hogy az egyetemek által me gszabott kutatási irány nem esik egybe azokkal a társadalmi prioritásokkal, melyek egy állam, vagy adott esetben egy szélesebb régió keretében érvényesíthetőek.
