Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-27
22 győzteseinek a segítségével egy szerb, horvát, szlovén államnak szerb királyt adott, és Zágrábhoz képest vidékies székhelyét, Belgrádot ajándékozta fővárosának. De még a kommunista Titóban is horvát – szlovén származása ellenére is megleljük a nagysági mánia jeleit, holott ő a lenini internacionalizmus őszinte híveként szövetségi áll amba próbálta összeilleszteni a Nyugattól ajándékba kapott Montenegró, Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Szlovénia és Dalmácia területeinek birodalmát. Tito alatt a nemzeti kommunista Jugoszláviát egy ideig a nemzetközi élet fontos szereplői közé sorolták, de halála után a sztálinista Milosevics vette át Szerbia vezetését, és ő már mint szektárius nacionalista, a föderációt nagy szerb birodalommá akarta fejleszteni. És erre nem a legjobb pillanatot választotta ki: azt az időt, amikor a hagyom ányos nyugati nemzetállamok (és volt birodalmak) Európai Unióban igyekeztek integrálódni. Ő még azt a Koszovót is a szerb birodalom szuverenitásától megfosztott gyarmatává akarta degradálni, amely Tito alatt majdnem egyenrangú társként kapott helyett a j ugoszláv föderáció nagytanácsában. E szándékából nem engedett, és zsarnoki demagógiájával sikerült a nép többségét is megnyernie. Hogy ennek az álomnak a megvalósítása csak a koszovói albánok soraiból tömérdek halálos áldozatot követelt és rengeteg rombo lást okozott, azt tudjuk. Már a Nyugat sem fogadhatta el 2008ban, hogy elnézze Belgrádnak a koszovói muzulmánok újabb gyarmatosítását. El lehetett volna kerülni ezt a tragédiát. De a józan ész azt diktálja, hogy a szerb nép értse meg, hogy kinek és mine k a kérkedéseiért és bűneiért kellett fizetnie, mielőtt visszatérhet a békés államok közösségébe. vissza Fejtő Ferenc, a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője Amit az EU tanulhat a Habsburg Birodalomtól VG 20080227 Ha egy európai uniós bürokrata ellátogathatna Bécs előző századfordulós világába, akkor meglepődve tapasztalná, hogy milyen sok a hasonlóság a Habsburg Birodalom és az EU között. Annak idején Ausztria – Magyarország is egy szupranacionális irányításitervezési kísérlet volt, 51 milliós lakossággal, 11 nemzetiséggel és 14 nyelvvel. Ennek a mikrokozmosznak az élén egy kéttrónusú császárkirály állt, ikerparlamenttel, mindkettő a saját, nagyrészt független fél országát képviselte. A Habsburg Birodalom stabilizáló erőként működött a népei és Európa számára. A szétszórt etnikai csoportok körében a döntőbíró és az ütközésgátló szerepet egyaránt ellátta, miközben pacifikált mederbe terelte az itt élő népek közötti rivalizálást, a kicsinyke nemzeteket pedig megvédte a n agy ragadozó államoktól. Egyúttal ki tudott tölteni egy geopolitikai vákuumot a kontinens közepén, Németországot és Oroszországot egyaránt korlátozva. Amíg ezeket a funkciókat ellátta, addig Ausztriára mint „európai szükségszerűségre” tekintettek, a nemzet ek és nemzetiségek kiegyensúlyozójára, amelynek nem volt elképzelhető pótlása. Az 1900as évek elején azonban támadt két probléma, amely kétségessé tette, hogy képese betölteni az eredeti küldetését. Először is, a birodalom képtelennek látszott az őt alko tó részek érdekeinek a képviseletére. A bajok gyökere itt az 1867es kiegyezésig nyúlt vissza, amellyel az államalakulatot felosztották egy osztrák és egy magyar részre. Az egyezségből azonban kizárták a szlávokat, akik a birodalom lakosságának a felét kép viselték, és akik úgy tekintettek a kompromisszumra, mint a német – magyar dominancia eszközére. Voltak ugyan kísérletek a rendezés módosítására, ezek azonban mind elmaradtak attól, amelyre szükség lett volna: a német – szláv kiegyezéstől. A második probléma a bban jelentkezett, hogy – nagyrészt a belső nacionalista válság miatt – a birodalom egyre nehezebben tudott egységes és önálló kurzust követni a nemzetközi ügyekben. Az 1906 után mind rámenősebb Oroszországgal szemben Bécs egyre jobban támaszkodott Németor szágra, ezzel feladta a geopolitikai stabilizátorként játszott különleges szerepét. Ezek a problémák helyrehozhatatlan kárt okoztak Ausztriának mint „szükségszerű” képzetnek, mind az alattvalói szemében, akik a nemzeti önrendelkezést a szupranacionalizmus fölé helyezték, mind a külső hatalmak megítélésében, amelyek végül 1918ban elemeire szedték szét a birodalmat. Így ért véget az első európai unió. Ausztria – Magyarországhoz hasonlóan az EU létezésének értelmét is az a képessége adja, hogy a tagjai közötti, ősi hatalmi egyensúlyt magasabb rendű elvek szerint újraszervezi, és ezzel a nemzetközi rendszer számára is hasznos szolgálatokat nyújt. Az unió azonban mindkét összetevő tekintetében ugyanolyan kihívásokkal került szembe 2007ben, mint Ausztria – Magyarors zág 1907ben. Az új tagállamai közül többen továbbra is geopolitikai bizalmi
