Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-21
10 Veled vagyunk, Koszovó? Erdélyi Riport 2008.02.21. Szűcs László Ez a Koszovó tisztára olyan, mint a tél. Mint télen a havazás, ami mindig váratlanul éri a hatóságokat. Pedig a tél beköszönténél is pontosabban számítani lehetett arra, hogy az egykori jugoszláv tartomány mikor kiáltja ki a maga függetlenségét. De ahogy a helyhatóságokat meglepetésként éri a hótakaró vagy inkább a latyak eltakarításának a fel adata, sokak oly megütközéssel vegyes felháborodással fogadják a világ legújabb államalakulatának a létrejöttét. Kivált azok, akiknek nem tetszik a dolog. Persze pontosan tudni lehetett, hogy Thaqiék lépése mely országok vezetésénél vágja ki a biztosítékot . A hisztéria nyilván ott csitul majd gyorsabban, ahol rendezettebbek a kisebbségi viszonyok. Amúgy, legyünk őszinték, ki a fenét érdekelnek a koszovóiak? Sem az elismeréssel jeleskedőket, sem az arra gondolni nem akarókat. Persze az indulatok lecsengenek majd, prognózisom szerint viszonylag hamar, s akkor el lehet vitatkozni olyan formális részleteken, hogy indulhatnake koszovói sportolók a pekingi olimpián, illetve részt vehete koszovói énekes az eurovíziós dalversenyen. Ideális esetben egy koszovói sze rb csalogány, hogy lehessen meghatódni. Ám amíg a nevezett dal felcsendül, rossz idők járnak néhány kipróbált barátságra. Például a legendás román – franciára. Hiszen milyen barát az – Nicolas Sarkozy államfőre gondolok – , aki ismerve politikai elitünk elbor zadását az új állam elismerésének gondolatától is, elsőként siet hozzájárulni Koszovó nemzetközi tényezővé válásához? Legközelebb majd várhatja, hogy sámlit tegyenek a szónoki emelvény elé, ha veszi a bátorságot, hogy ismét nálunk viziteljen. Hűvös időt pr ognosztizálhatunk egy másik szépreményű kapcsolat esetében is. Mert ha figyelmesen tanulmányozzuk Basescu államfő és Tőkés László EPképviselő megnyilatkozásait a balkáni fejleményekről, aligha marad közös nevezőjük, leszámítva persze az RMDSZt, amelyről hajlamosak ugyanazt gondolni. Csakhogy Koszovó kapcsán a püspök és a Szövetség vezetőinek megnyilatkozásai majdhogynem egybevágnak, amit a román állam feje aligha honorál. Függetlenül attól, hogy maga Basescu volt az, aki most leginkább államférfiként nyil vánult meg, s nem a hisztéria fokozását szolgálja, mint a rendőr után kiáltó román szélsőségesek vagy a székelyföldi szimpátiatüntetésszervezők. Ha már itt tartunk, akkor egy másik szövetség is könnyen megrepedezhet, a kisebbségi kormányzat működését is p roblematikussá teheti az albán többségű új állam elismerése körüli nézetkülönbség. Mert ugye ott a kérdés, hogy akkor ez micsoda: precedens vagy sem, érvényesíthetőe a mi viszonyainkra a balkáni történések analógiája vagy sem. Mennyivel hitelesebben szóln ának a román politikusok érvei, ha egy már elfogadott s hatályba lépett kisebbségi törvénye lenne az országnak. Így maradnak az indulatok, a ciklus utolsó hónapjainak, heteinek pozíciókeresése, s marad az a csöppet sem vonzó alternatíva, hogy az idei válas ztások egyik fő témájává lép elő a demagógiával, blődségekkel dekorált nemzeti kérdés, szokás szerint félresöpörve az ország jelenét érintő fontosabb kérdéseket. vissza Nemzetrész(let)ek Erdélyi Riport 2008.02.21. Sike La jos Mostanában mind többet rágódom azon, hogy vajon a magyar nemzethez tartozome. Persze, én oda sorolom magam, nemcsak azért, mert magyarul beszélek, írok, olvasok, álmodom, de gyermekeim is magyar iskolát, egyetemet végeztek, magyar színházba járnak, r omán állampolgárságuk ellenére is magyar értelmiséginek és vállalkozónak tartják magukat. Ennek ellenére mind jobban mardos a kétely, vajon mindez elége ahhoz, hogy mások is érdemesnek tartsanak a magyar nemzet tagságára. Mert mi tagadás, nem éneklem napo nta a Himnuszt (sőt egyenesen bosszant, ha mások a disznótoros vacsorán, a kocsmában vagy utcai randalírozáson is éneklik), és március 15. kivételével nem tűzök mellemre nemzetiszínű kokárdát, nem járok magyar őskutató tanfolyamra, sem ősmagyar harcmodor g yakorlatra, és nem tanulom a székely rovásírást. Tudtommal nagyon sokan vagyunk ilyenek, legalább az erdélyi magyarok kétharmada. Mégis ez a kétharmad, ami durván egymillió ember, nem kell azoknak a magyarországi politikusoknak, akik másoknál hangosabban é s nagyobb buzgalommal akarják egyesíteni a nemzetet. Legalábbis szóbeli kinyilatkozásaik és a cselekedeteik közti „összhang” egyértelműen ezt bizonyítja. Vegyük mindjárt Németh Zsolt sajtónyilatkozatát azzal a budapesti találkozóval kapcsolatban, amelyet a napokban Orbán Viktor és ő tartott Tőkés Lászlóval és Szász Jenővel. Jóllehet valójában az erdélyi magyarság megosztásának ürügyén csaptak egymás tenyerébe (ünnepelték a MPPt, az „erdélyi magyarság pluralizmusának megteremtését”), mégis úgy próbálták
