Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-19
34 okoskodás, hogy majd a tagság hozzájárul a megosztottság felszámolásához. De mindenki tudta, hogy e mögött főként az a görög zsarolás állt, miszerint Athén csak akkor ratifikálja a keleteurópaiak EUtagságát, ha Ciprust is beengedik.) Az már csak ráadás csavar volt, hogy mindezt a gör ög diplomácia nem annyira a ciprusi görögök miatt erőltette, hanem mert hatékony kártyát látott benne a Törökországgal folytatott évszázados játszmában. A történelem és a Balkán ekkor kopogtatott először jókorát az EU ajtaján. De még nem keltett feltűnést. Közben kitört a balkáni háború, elvezetve végül Jugoszlávia bombázásához és vele a traumatikus felismeréshez: hiába vették fel KeletEurópát, az EU stratégiai stabilitását most az utána következő szomszédságból, a NyugatBalkánról fenyegetik nem kevésbé s úlyos kihívások. És az EU immár közvetlenül beszállt az ugyancsak évszázados balkáni játszmába: tárgyalással, segélyekkel, szerződésekkel és „európai perspektívával”. A kényelmes izoláció után így jutott el Európa nyugati fele ahhoz, hogy közvetlenül szem besüljön azokkal a központi kérdésekkel, amelyeken az itteni örökletes konfliktusok mindig is alapultak. Ezt tapasztalta meg Cipruson, amikor a Kofi Annanféle rendezési terv összeomlott, és ilyen kulcskérdés megválaszolásaként kell döntenie most arról, mi legyen hát Koszovóval. Ráadásul az utóbbi kérdés újult erővel felvetette az előbbi – a ciprusi probléma – megoldatlanságát is. A rendezetlen szigetkérdés ugyanis most visszaüt, és megtörténhet, hogy a megosztottsága miatt magát sebezhetőnek érző szigetors zág ellenkezése miatt nem tud az EU olyan szinten kiállni, ami hitelessé tehetne egy közös európai véleményt. Aláásva általában is az unió közös külpolitikai képességének a hitelét, és rácáfolva azon reményekre, hogy az EU felszámolhatja Ciprus megosztotts ágát. Helyette az utóbbi az unió egységét teszi lehetetlenné egy alapvetően európai kérdésben. De a lényeg nem is ez, hanem az alapprobléma: nevezetesen, hogy az EUintegráció eljutott az évszázados balkáni alapkérdésekhez. Beleütközött, kezdve Ciprussal, folytatva a görög – török viszállyal, majd most végkép belegabalyodva a nyugatbalkáni etnikai széttöredezettség örökzöld konfliktusába. Ami nem jelenti azt, hogy a dolog mindörökre reménytelen. Nem lehet kizárni, hogy idővel tényleg összeterelő módon tud h atni a közös európai perspektíva víziója (majd pedig egykor a tagság maga). Ez azonban még csak egy lehetőség a jövőben. Ami közvetlenül párosul viszont a nehéz napi problémákkal a jelenben. Alighanem igazuk van azoknak, akik úgy vélik: sokféle kihívást k ell megoldania az Európai Uniónak, ha biztosítani akarja létének jövőjét. Közülük sok eredendően belső probléma. De immár a játszma része lett a balkáni alapkérdések kezelésének a mikéntje is. Ebben többé nem csak a Balkán jövője a tét. Az unióé is. A szer ző a BruxInfo EUszakértője Fóris György vissza A második orosz – ukrán gázháború rejtelmei Világgazdaság, 20080219 Vlagyimir Putyin és Viktor Juscsenko moszkvai találkozóján sikerült elsimítani a két évvel ezelőtti „gázc sapelzáráshoz” kísértetiesen hasonló orosz – ukrán nézeteltéréseket. A földgáztranszfer posztszovjet mozzanatokkal terhes gyakorlata azonban még mindig tartogat meglepetéseket. A mostani válságnak három fő kiváltó oka volt. Az egyik, hogy tavaly – furcsa mód on éppen a Moszkvabarát Viktor Janukovics miniszterelnöksége idején – Ukrajna nem fizette ki a 2007. évi földgázszállítások ellenértékét, több mint egymilliárd dollárt. A volt kormányfő talán úgy hitte, hogy a szovjet idők szellemében a Kreml ezzel támoga tja őt. A hivatalos indok szerint azonban az ellentételezés azért maradt el, mert az árut KözépÁzsiából és nem Oroszországból érkezett földgáznak tekintették. Gyenge lábakon álló érv, hiszen – és ez a Gazpromexport Achillessarka – a középázsiai „kék fű tőanyag” is az orosz mamutvállalat által legalább felerészben tulajdonolt közvetítőkön keresztül jut Ukrajnába. A legújabb földgázháború két másik okát éppen a közvetítők jelentik. Kijevben az váltott ki nemtetszést, hogy ukrán részről idáig a Viktor Jusc senko elnök mögött álló gazdasági csoportok voltak a transzfer haszonélvezői. Ezt pedig nem tűrhette az egykori kijevi gázipari miniszter, a hatalomba könyörtelen küzdelem nyomán most visszatért Julija Timosenko, aki egyik legelső miniszterelnöki lépésekén t törvényen kívül helyezte az e gazdasági csoportok által működtetett közvetítő céget, hogy a saját embereit juttassa „helyzetbe”. Végül a nyílt ellentétté váló konfliktus harmadik oka a küszöbönálló oroszországi elnökválasztás volt: az azt kísérő ideges vagyon- és befolyásújraelosztás. Ennek három hete az orosz – ukrán földgázkereskedelem szempontjából látványos megnyilvánulása volt a 2006. januári konfliktus óta közvetítőként évi több milliárd dollárt kasszírozó, 50 százalékban a Gazprom tulajdonában lév ő RoszUkrEnergo másik 50 százaléka mögött sejtett Szemjon Mogiljevics váratlan moszkvai letartóztatása. Ez azt jelentette, hogy a Kreml és külön is a Gazprom felügyelőbizottsági elnöki székéből az orosz állam élére készülő Dmitrij Medvegyev ejtette „Szeva bácsit”. Vagyis: szabad a pálya. A fejleményekhez követnünk kell a „kék fűtőanyag” szövevényes útját. Ha Kijev nem akarta (nem akarta!) a szomszédos országokban érvényesített 330 dolláros ezer köbméterenkénti árat megfizetni a Gazprom által
