Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-15
16 romakérdésben főleg a fajüldözőkkel és fajgyűlölőkkel kell harcolni, maga a probléma - szerintük, állítólag - másodrendű, és így tovább. Ismétlem : ezek a nézetek nem léteznek. Annak ellenére, hogy ez szalmabáb, a valódi világnézeti ellenfél helyébe állított fikció, amellyel a cigányság ellenfeleinek könnyű vitába szállniuk, mégis van az ún. "politikai korrektségnek" olyan aspektusa, amely valóság os. Ezt nem kell szégyellni, hanem őszintén beszélni róla. Itt a bizony, bizony "politikai korrektségnek" tekinthető önkéntes öncenzúra arra késztet bennünket, hogy a nehéz helyzetben lévő, szűkölködő, támadott, áldozattá tett, kedvezőtlen sztereotípiákt ól sújtott közösségeket, populációkat - lehetőleg - ne illessük becsmérlő jelzőkkel vagy akár nagyon éles bírálattal. Ez igen egyszerű erkölcsi megfontolás. A romák - sok tekintetben csak látszólag - magas részaránya bizonyos bűncselekmények, kihágások, szabálysértések elkövetői között nem túl nehezen magyarázható jelenség. A mai cigányság a régi keleteurópai falu utolsó, életformájában, fogyasztásban, szokásrendjében, habitusában jócskán archaikus képviselője közöttünk. Az olvasó, ha máshonnan nem, Illy és Gyula, Veres Péter írásaiból jól tudhatja, hogy a nagybirtokon dolgozó földtelen, vagyontalan zsellér vagy "mezőgazdasági cseléd" (nem is olyan régen a paraszti népesség többsége) nem tekintette respektálhatónak az uradalmi vagyont (magántulajdont), ott vett el belőle, ahol tudott; nem tekintette a magáénak a m. kir. államot (joggal), szabályait nem tisztelte, nem tartotta be, bár csendőreitől rettegett (okkal). Az olvasó emlékezhet a közelmúlt szociográfiai irodalmára, amelyből kiderült, hogy a keleteu rópai, így a magyarországi dolgozók a huszadik század második felében (se) respektálták az állami vagyont, s nem ismerték el a kisparaszti gazdaságok erőszakos egybeolvasztásából keletkezett "termelőszövetkezetek" tulajdoni jogigényeit se. Lopott téglábó l épültek a nagybudapesti agglomeráció szerény házai, lopott sodronyból készült az elővárosi "hobbitelkek" kerítése, a "fusizás" (a munkahelyen a dolgozók munkahelyen kívüli, egyéni céljaira fordított munka- és anyagfölhasználás) olyan elterjedt volt, hog y az üzemvezetőség kénytelen volt szemet hunyni, a "második gazdaságot" és az állami vállalatokon belüli magánvállalkozásokat (gmk) legalizálták. A nép többsége nem gondolta, hogy a kizsákmányolás és az elnyomás intézményeivel szemben - aztán később a boml ás szimptómáinak szaporodása során: bárkivel szemben - kötelezi az "enyém" és a "tiéd" szabatos megkülönböztetésének ősi parancsolata. Ebből a roskadozó, támadott, szűkös, szenvedő világból származik szociális értelemben a keleteurópai, magyarországi ci gányság. Hazánkban az állam mindig diszkriminatívan cigányellenes volt, beleértve a Rákosi- és a Kádárkorszakot (erről hatalmas terjedelmű szakirodalom szól), de a korábbi rendszer utolsó évtizedeiben a gazdasági változások szükségessé tették, hogy legalá bb az ipari proletariátus legaljára beengedjék a roma dolgozókat (bányászat, építőipar, mezőgazdasági "nagyüzem", közüzemek, szolgáltatások kisegítő ágazatai [köztisztaság, városi kertészet, útkarbantartáskubikosság], vasút, szállításrakodás stb.). A rom a dolgozók többsége faluról ingázott, kisebb része gettószerű városi nyomortelepekre szorult. (S el kell ismerni, hogy a "jóléti állam" szegényes keleteurópai változatában nagyobb volt a társadalmi igazságosság, nagyobb az egyenlőség, jobb a szociális biz tonság, jobb a foglalkoztatottak aránya, egyenletesebben növekvő az életszínvonal.) A rendszerváltással egyidejű hatalmas gazdasági válság, az ipar pusztulása, másfélkétmillió munkahely hirtelen megszűnése, egész régiók gazdaságitársadalmi összeomlása nyilván először a legszegényebbeket, a leginkább kiszolgáltatottakat söpörte ki a foglalkoztatottak köréből, majd egész ágazatok szakmunkásait is - a piaci kapitalizmusban a csereérték termelésén kívüli szférában pedig nincs élet. A romák százezreit lökte vissza a válság a haldokló falvakba. S velük együtt a vidéki szegények halványabb bőrszínű százezreit is, akiknek azonban valamivel könynyebb volt a városokba menekülniük - de nem sokkal. Az amúgy is elsorvadásra ítélt népjóléti rendszer roskadozott az e llátásra várók számának megötszöröződésétől. A népjóléti, társadalombiztosítási, szociális gondoskodási intézményrendszer túlélését csak a brutális szelekció tehette lehetővé, ebben a szűrésbenválogatásban pedig természetesen megjelentek a fajietnikai el őítéletek is mint szelekciós kritériumok, de megjelent az a világszerte érezhető mentalitásváltozás is, amely a tizenhetedik század óta először, újra büntetendőnek tekinti a - bármilyen okból bekövetkezett - "munkátlanságot". Ebben a majdnem tökéletesen zá rt, reménytelen univerzumban vált szinte általánossá az ún. "megélhetési bűnözés", amely elsősorban
