Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-08
28 meg, hogy több mint két évtized után végre neki is lett a román hatóságok által kiállított személyi igazolványa, „buletinje”, mint bárki másnak. Beleborzongott, amikor egy falunapi rendezvény vendégeké nt ő is tele torokból énekelhette a Székely himnuszt, amely miatt – többek közt – menekülnie kellett. Könnyes szemmel nézte végig első itthoni szilveszterén szülővárosa főterén a tűzijátékot, és arról mesélt: 25 évvel ezelőtt „abban a sötétségben” még álmo dni sem mert volna ilyesmiről. Most viszont végre itthon van, régi barátai ugyanolyan szeretettel fogadták, mintha el sem ment volna. Kimenni is, hazajönni is megérte Jánosi András története azonban csak egy a hasonlók közül. Vannak olyanok is, akiket a honvágy mellett a fellendülő romániai gazdaság adta lehetőségek is vonzottak. „Ugyanazért tértünk haza, amiért annak idején kitelepedtünk: a megélhetésért” – mondja Benedek Lukács, aki családjával panziót, vendéglőt, sípályát és lovardát működtet a Székely udvarhely melletti Homoródfürdőn. A családfő 1989 őszén, a zöld határon szökött Magyarországra, fél év múlva már legálisan követte őt a felesége és az akkor öt- és tízéves fia is. 1998ban telepedtek vissza Erdélybe. „A nyolcvanas évek elején már megérett bennem az elhatározás, hogy innen el kell menni. Hiába voltam a szentegyházi vasmű étkezdéjének a vezetője, ami abban az időben akár irigylésre méltó állásnak is számíthatott, úgy éreztem, itt olyan szegénység van, hogy soha nem jutunk egyről kettőre. Nag ykárolynál szöktem át a határon. Az első félév nehéz volt: a család itthon, én egy piaci zöldségesnél árultam reggeltől estig a hét minden napján, és nagyon keveset kerestem.” Miközben a részletekbe elveszve mesél, a szemét azért rajta tartja a síliften, i ntézkedik, hogy a büfésfiú igyekezzen a reggelivel, mert a sízők vásárolnának. Kint a szikrázó napsütésben ugyanis telt ház van a sípályán. „Közben kivittem a családot, ’90 decemberében bérbe vettünk két lerobbant üzlethelyiséget az egyik piacon, tavassza l nyitottuk meg az élelmiszer, és rá félévre a hentesüzletet. Keményen dolgoztunk, és lett is eredménye: autót vettünk, télen sízni jártunk, nyaranta a tengerre, de éreztem, hogy ennél tovább nem jutunk. Ezért aztán itthon kezdtünk befektetési lehetőségek felől érdeklődni. Semmivel sem könynyebb itthon sem az élet, de más. Legfennebb hamarabb lehet az ember a maga ura. Bár az itthoni nagyprivatizációt is lekéstük, mire hazajöttünk, a nagy vagyonokat már összerakták. Vettünk telket Szovátán, érdeklődtünk tu snádi, hargitafürdői villákról, aztán végül csak itt kötöttünk ki Homoródon. 1998ban volt az első kapavágás, és ez lett belőle” – mutat körbe. A család az első panzió mellé tíz év alatt faházakat épített, aztán egy második panzióépületet, összességében több mint ötven személyt tudnak elszállásolni. Sí- és korcsolyapálya télen, nyáron lovaglás egészíti ki a kínálatot. „Bennünk nem okozott törést a hazatérés – részletezi a tapasztalatokat Benedek Lukács. – A két fiam viszont Magyarországon nőtt fel, ott j árt iskolába. Először hallani sem akartak arról, hogy itthon éljenek. Nekik is, de mindenkinek azt mondom: el kell menni nyugatabbra. Az ember lát, tanul, és hazatérve megbecsüli azt, ami itt van. A kisebbik fiam például vendéglátófőiskolát végzett, Dubli nba szerződött egy újonnan nyíló szállodába. Második nap felhívott, hogy küldjek háromezer eurót a szállásköltségeire. Mondtam neki, akinek ennyi pénze van, az nem megy Dublinba dolgozni, hanem itthon befekteti. Ő meg menjen el a parkba, és aludjon a tuja alatt, és egy hét után kérjen előleget a szálláspénzre, mert itthonról nem kap. Fájt, de mindketten megtanulták a leckét: a pénzért dolgozni kell. Néhány év szakácskodáspincérkedés után jöttek haza, az ő szaktudásuk és a mi befektetésünk jól kiegészíti eg ymást. Ha kell, a hóágyút kezelik éjjel, a lovakat gondozzák vagy főznek, de eredménye is van” – összegzi a családfő. Nem elég a jólét Szilágyi László szatmárnémeti mérnök 15, Németországban töltött év után telepedett haza a feleségével és a gyerekeive l. „Rájöttünk, hogy nem szeretünk ott élni – meséli a negyven év körüli férfi, akinek két jól menő vállalata volt Németországban, a jövedelemből pedig futotta saját házra és több nyaralóra is. „Igazából soha nem szerettem a német társadalmat, nagyon hidege knek tűntek az emberek, a másfél évtized alatt egyetlen barátot sem tudtunk szerezni – sorolta kifogásait a férfi. – Valahogy családon belül sem olyan meghittek a viszonyok, mint más népeknél, a nagyszülők például nemigen törődnek az unokáikkal. Egy nő, ha felnőnek a gyerekei, a hobbijainak él,
