Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-29
21 Ha tehát a politikai pluralizmust mint a demokrácia eszközét nézzük, egy számbelileg az erdélyi magyarságnál sokkal kisebb és gazdaságilag gyengébb közösségtől sem tagadható ez meg. Ha vis zont ez a pluralizmus a közösségi képviselet teljes elvesztéséhez vezethet, akkor ezt a jogot gyakorolni felér az öngyilkossággal. vissza A politika paradoxona ÚMSZ 20080129 01:30:38 Bíró Béla Korántsem véletlen, hogy köröskörül KeletKözép- Európában „nemzetiek” és „nemzetárulók” állnak szemben egymással. Az utóbbi időben gyakran jut eszembe a mély értelmű mondás, miszerint „a valódi politika akkor kezdődik, amikor tudunk – mégiscsak – nevetni”. Hosszúhosszú évek ót a nem láttam – határokon innen és túl – politikust, aki nem megjátssza a vidámságot, nem kínjában nevet, nem az undorát vagy a gyűlöletét próbálja a kedély álarca mögé rejteni, hanem képes felszabadultan, önfeledten szabadjára engedni a vidámságát. Aki önm agán is hajlandó nevetni. Ami nemcsak azért elszomorító, mert a jó közérzet hiánya önmagában is lehangol, de azért is, mert ha a fenti mondásnak hitelt adhatunk, a romániai és azon belül romániai magyar politika egyszerűen nem létezik – amit politikusain k politika gyanánt újabban művelnek, az lényegét tekintve valami egészen más. Klauzewitzet parafrazálva a háború folytatása más eszközökkel... Ennek a politikának nem a kölcsönös bizalom az alapelve, hanem a kölcsönös bizalmatlanság s a belőle fakadó, gya korta hisztériás félelem. Félünk egymástól, mert úgy véljük, hogy az ellentábor képviselői ki szeretnének szorítani bennünket a nyilvánosságból, az állami intézményekből, sőt még a civil társadalomból is, meg akarnak fosztani becsületünktől, anyagi és szel lemi értékeinktől, be akarnak tiltatni, meg akarnak alázni, rácsok mögé szeretnének csukatni. A félelem légkörében pedig tényleg nincs helye a nevetésnek. A félelem magához láncol, fóbiákba zár. A túlságos közelség nem a nevetést, hanem a nevetségességet hívja elő, amelynek legjellegzetesebb formája az ittasság állapota. Megrészegedni persze nem csak szeszektől lehet, ha túl közel engedjük őket magunkhoz, a szavak, az eszmék, az érzelmek, a közösségek, de önnön énjeink is megrészegítenek. A részegség pe dig gépiesekké, kábákká, azaz öntudatlanokká tesz bennünket. A részeg ember megreked önnön belső világában, ezért képtelen arra, hogy mások szemével nézzen önmagára. Még ha kezdetben gyanútlan volna is, hamar betegesen gyanakvóvá válik, hiszen a környeze t viselkedése előbbutóbb elkerülhetetlenül kijózanítja. Az idült részegeken éppenséggel idült gyanakvás vesz erőt, amelytől már ittasan sem képesek megszabadulni. A bódult ember magára marad, s aki magára marad, az elkerülhetetlenül félni, majd rettegni is kezd. S gyengeségén, félelmein agresszív erőfitoktatással próbál felülkerekedni. Fűbefába beleköt. Egyszóval mind nevetségesebbé válik. A nevetségesség pedig csak a hatalom birtokában hárítható el. A visszafojtott nevetés sajnos magát a nevetőt is meg keseríti. Arra kényszeríti, hogy a nevetéshez való joga nevében ő is kizárólagos hatalomra törjön, azaz hogy mímelni kezdje az ellenfelét, s ezzel önmagát is kiszolgáltassa a nevetségességnek. A kizárólagos hatalom igénye csak arra a hipotézisre alapozhat ó, hogy a szóban forgó politikai irányzat a társadalom egészét képviseli, s a másik oldalon a közösség elárulói ágálnak. A „bizonyítás” elengedhetetlen feltétele a nemzeti történelem, a kultúra, a művészetek kisajátítása is. Korántsem véletlen, hogy körö skörül KeletKözépEurópában „nemzetiek” és „nemzetárulók” állnak szemben egymással, s vitatnak el egymástól örök időkre szólóan minden hatalmat.
