Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-26
33 téve a nemzetközi erőtérnek. Ilyen körülmények között mihez adhat orientációt egy több mint tíz évre szóló strat é- gia? Érdemese egyáltalán külpolitikai stratégiát készíteni hosszú időre? Dérer Miklós: Ez egy jó kérdés, amely egyszerre lehet alapkérdés is meg nem is. Ugyanis vannak o rszágok, am elyeknek van írott külpolitikai stratégiájuk, és vannak, amelyeknek nem egy megírt stratégia határozza meg a külp olitikáját, bár természetesen bizonyos értékorientációt, bizonyos alapérdekeket és érdekhierarchiákat ők is követnek. Azt is hadd te gyem hozzá, hogy a magyar külpolitikában is vita volt és vita van arról, hogy egy ilyenre szükség vane. A többség azt mondja, hogy van rá szükség, de vannak olyan gyakorló külpolitikusok, akik szerint egy kü lpolitikai stratégia csak megköti a külpolitikus kezét. AraKovács Attila: Véleményem szerint valóban nem feltétlenül szükséges, hogy minden körülmények között írott formában is legyen külpolitikai és biztonságpolitikai stratégia. Az viszont kétségtelen, hogy valamilyen konszen- zuális formában léteznie kell egy ilyennek. Mire gondolok konkrétan? Egy stratégiának, egy kultúrának a meglété- re, az egész társadalom által kimunkált kultúrának a meglétére. Mondjuk Finnországnak a hetvenes éve k ben, a finlandizáció időszakában nem volt írott stratégiája. Ám akko r is tudtuk, hogy valójában volt stratégiája, és ez elég jól hatott; minket halálra gyötört a tudata, mert a szovjetekkel fennálló valamilyen különalkura utalt, az amerikaia- kat pedig - hasonló okokból - nagyon idegesítette. Ugyanezt tudom elmondani most, a z Európai Unión belüli or- szágokról, ahol nagyon nagy különbségek mutatkoznak a trendek között. Ezek a különbségek a keleteurópai, újonnan csatlakozott országok között is léteznek. Vannak országok, amelyeknek gyakorlatilag nem látható a stra- tégiája. Ebből a szempontból üdvözlendő a Külügyminisztérium mostani stratégiateremtő kezdeményezése, hisz egyértelmű az intenciója: tegyünk már le az asztalra valamit, ami lehet, hogy nem lesz jó, de elindíthat egy folya- matot; talán egy olyan belső kényszert tesz szabad dá, ami egyfajta közös gondolkozásnak az alapja lehet. Nyilvánvalóan vannak KeletEurópában is olyan országok, amelyeknek van átgondolt, sőt írásban rögzített strat é- giájuk. Ezekkel olykor lehet vitatkozni, ezeknek olykor lehetnek olyan hatásaik, ami az ö sszeurópai érdekeket, sőt adott esetben a transzatlanti érdekeket is befolyásolják. Például Lengyelországnak vagy Romániának kifejezetten van ilyen stratégiája, amelyek néha rá tudnak csatlakozni az összeurópai trendekre, néha pedig különutas politikát jel ölnek. Ilyesmi persze létezik a kontinens nyugati felén is, az „óeurópai" közegben. Vessük össze mondjuk N é- metországot és Portugáliát. E két ország külpolitikai céljai között is fellelhetők lényeges különbségek, ám ezek korántsem olyan drámaiak, mint KeletEurópában, ahol ez a kultúra - a külpolitikai és geopolitikai szándékok, valamint a következmények átlátásának, a kalkulációknak a kultúrája - még nem tudott teljes egészében kialakulni. És ez egy nagyon fontos tanulság lehet például arra, hogy adott eset ben ezek az eltérések nem feltétlenül érdekk ü- lönbséget takarnak, hanem érdeklődési vagy kompetenciakülönbséget, amelyből hosszú távon azért kialakulhat egy közös európai külpolitikai stratégia. Mondjuk Németország a közös migrációs vagy energetikai politik ában léphet előre, Portugália pedig a DélAmerikával való kapcsolattartás szakértőjévé, témagazdájává válhat az Uni ó- ban. Meggyőződésem, a jövőben a „nemzeti" külügyi apparátusok a közös uniós külpolitika egyfajta „beszállítói" lesznek majd, s ennek a logik ának engedelmeskedve alakul majd ki a szükséges struktúra logisztikai, illetve büro kratikus szövete is. Mint ahogy mi is lehettünk volna e közegben szakértői a NyugatBalkánnak vagy a kisebbségi ügyeknek, de nem lettünk, mert nem alakult ki egy konszenzuál is kultúránk erről idehaza. Nem véletlen, hogy a stratégia, amelyről annyi rossz szó elhangzik mostanság, nemcsak a Külügyminisztérium hiátusaira utal, hanem az NGOk, s általában a civil és szakértői szférák hiátusaira, sőt bénultságára is. Papp Gábor: AraKovács Attila az előbb arról beszélt, hogy elsősorban a külpolitikai kultúrában van különbség a középkeleteurópai országok és a nyugateurópai országok között. Biztos, hogy csak erről van szó? Nem lehets é- ges, hogy legalább ekkora súllyal nyom a latba , hogy Közép és KeletEurópában a külpolitika sokkal jobban ki van téve a belpolitika nyomásának, mint NyugatEurópában? Említetted Lengyelországot, amelynek van egy többékevésbé érzékelhető külpolitikai stratégiája. Ma még persze nem látható az új lengye l kormány külpolitikája, de nyilvánvaló és kitapintható a különbség Lengyelország külpolitikája között, amikor Bartoszewski volt az ország külügyminisztere vagy a Kaczyńskiikrek országlása alatt. Tehát a kérdésem az, hogy valóban csak a külpolitikai kultú ra közötti különbség határozza meg ezt a különbséget, és nem a belpolitikára való érzékenység? AraKovács Attila: Mi más lenne az, mint kulturális kérdés, ha a belpolitika ennyire rátelepszik a külpolitikára?! Az, hogy a külpolitika nem tud szuverén módo n megnyilvánulni, kulturális probléma. Egyébként teljesen egyeté rtek azzal, hogy például lengyel - és még inkább román - vonatkozásban nagy különbségek vannak az egyes korm á- nyok külpolitikai mozgása - maradjunk ennél a szónál: kultúrája - között, de az biz tos, hogy bizonyos alapelemek
