Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-26
21 "Még mindig a népi gyökér az, ami egészséges" KISZo • 2008.01.26. Amikor a kárpátaljai magyarság megmaradásár ól, szülőföldön való boldogulásáról és gyarapodásáról beszélünk, sokan az értelmiség felelősségét hangsúlyozzák. Tény: értelmiségünk van. De milyen? Felnőtte, felnőe ahhoz a szerephez, amelyre a sors predesztinálta? E témakörben beszélgettünk Horváth Kat alinnal, az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Filológiai Tanszéke docensével. – Hosszú évtizedek óta oroszlánrészt vállal a kárpátaljai magyar értelmiségképzésben. Nem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta? – Dehogy bántam meg! Az Isten legnagyobb ajá ndékának tartom, hogy erre a pályára irányított. A vérbeli tanár, mint a jó pap, holtig tanul. Szoktam is mondani a hallgatóimnak, hogy ezért ezt tartom a legszebb pályának. Mi ndig igyekeztem a legjobb lelkiismeretem szerint tanítani a magyar nyelvet, hozz ájárulni a hozzánk került emberek képzéséhez. Nagyon örülök, hogy vannak, akik rendszeresen visszajárnak hozzánk, csak azért, hogy elmondják gondjaikat. Vagy levelet küldenek akár Budapestről is, hogy "Kati néni, problémám van. Mit tetszik tanácsolni?" Én ezt a bizalom legékesebb jelének tartom. Öröm ez, mert a kárpátaljai magyar értelmiség gerincét a magyar szakosok adják. Bárhová nézünk, mindenütt ők vállalják a magyar értelmiségi lét megtartását, ápolását és fejles ztését. – Mennyire befolyásolja, befol yásolhatja a jövőben az értelmiségképzést a fiatalok magyarországi továbbtanulása? – Én azt látom, hogy egyre kevesebben mennek Magyarországra továbbtanulni. Elsősorban azért, mert látják, ott sem fonják kolbászból a kerítést. Vannak, akik sikeres pályát futnak be, de sokan elvesznek. Ma már egyre többen itt végzik az egyetemet, és azon a szakon, amelyikre vágynak. Akik Magyarországra mennek, azok ritkán kerülnek az óhajtott pályára. – Volt idő, amikor az a mondás járta, hogy a magyar értelmiség előtt k ét út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Szűkebb pátriánkra vetítve menynyire igaz ez az állítás? – Egyáltalán nem igaz, ez abszolút cinikus hozzáállás. A kárpátaljai magyar értelmiség előtt mindig volt út, most is van, csak járni kell r ajta. Csak az állítja ezt, aki restségből nem akar járni az úton. A magyar értelmiségi előtt óriási feladat áll, ha a legeldugottabb faluba kerül is tanítani. Hiszen vane annál szentebb feladat, mint az anyanyelvet oktatni, ápolni, művelni?! Értelmiségi e mber az, aki művelt, tanult és szellemi munkát végez. És vannak olyanok, akik félműveltek, akik megkapták a diplomájukat, de nem tudatosodott bennük az a nagy feladat, amit a sors rájuk bízott. Nem tudatosul bennük, hogy ha idejöttek, akkor feladatuk van. Minden tudásnak az anyanyelv az alapja. Ha a magyartanár nem adja meg az alapot, akkor az ember lába alól kicsúszott a talaj. – Változotte a magyar értelmiség szerepe vidékünkön a XXI. században a XX. század végéhez viszonyítva? – Alapjában véve nem v áltozott. A magyar értelmiség feladata mindig a magyar kultúra őrzése, ápolása és fejles ztése volt. Őrizni mindenki tudja, függetlenül attól, hogy hol született és mivel foglalkozik. Ha a szomszédokkal jó kapcsolatokat ápol, ha tanítja a magyar nyelvet, ha megemlékezik a nemzeti kultúra és történelem eseményeiről, akkor őrzi. És ha még terjeszti, ápolja és fejleszti is, akkor értelmiségi az ember. Az értelmiségi feladata az is, hogy utat mutasson. Ne sírjon, hogy "mit ér az ember, ha magyar", hanem mondja a zt, hogy ha te magyar vagy, akkor neked itt többet kell tenned, mint Magyarországon. Lehet, hogy dicsekvésnek hat, pedig nem az. Én azzal a tudá ssal küldtem a gyermekemet az iskolába: nem vagy több, de kevesebb sem, mint más. Így viselkedj! És amikor egyet emre ment, akkor azt mondtam neki: ott nem csak Béres Gabriella vagy, hanem magyar. Arra vigyázz, hogy Béres Gabriellaként a legjobb légy, mert azzal hozzájárulsz a néped csiszolásához és, divatos szóval, fényezéséhez. És nagyon boldog voltam, amikor 167 v égzős közül az első lett, ukránok, oroszok között. És nem azt mondták, hogy szegény, nem tudja az ukránt..., hanem – az egyik tanár meglepődve jelentette ki – : nem is tudta, hogy ő m agyar! Ez lenne nekünk itt a feladatunk. És ezt azért fogalmaztam meg nagy on világosan magamban, mert egynye lvű településről jöttem, és anyanyelvi szinten soha nem tudtam elsajátítani az orosz és az ukrán nyelvet. Úgy ére ztem, hogy nem vagyok teljes ember, és azt mondtam, hogy az én gyerekem nem lesz ilyen. Először minden érte lm iségi embernek az a feladata – ha már erre a pályára lép – , hogy lássa azt az utat, amit be kell járnia, ha itt marad.
