Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-15
31 A köztársasági elnök közölte: meggyőződése, hogy a kulturális nemzet fogalomköre az, amelynek keretében a magyar nemzetrészek együttműködése és megmaradás a konfliktusmentesen megoldható. Mint mondta, nagy figyelmet fordít a jövőben is a környezetvédelemre. Hozzátette: nagy sikernek tartja, hogy az Országgyűlés megalkotta a jövő nemzedékek országgyűlési biztosáról szóló törvényt, és reméli, hogy hamarosan me gválasztják az ombudsmant. Az államfő tervezett külföldi útjai kapcsán elmondta, hogy ebben az évben és 2009ben látogatást tervez Ázsiába, Afrikába, Ausztráliába, valamint LatinAmerikába. vissza Székelyföld? Fejlesztés? – Reflexió Csutak István elemzésére Erdély.ma [ 2008. január 14., 23:43 ] Szerző: Biró A. Zoltán, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja egyetemi oktató Csutak István szemmel láthatóan nem nagyon szereti a székeket (lásd: Székek földje – Székelyföld? – Hargita Népe 2008. január 8.), különösen, ha azok a Székelyföldön vannak, s nem négylábú alkalmatosságok, hanem a bensőséges és kisléptékű táj szerveződési formái. S bevallása szerint van is oka rá, hiszen ebben a rohanó globális fogyasztási lendületben az immár 130 éve Bécs/Budapest által is feledésre ítélt területi szervezeti forma nem csupán anakronisztikus, hanem a korlátoltság melegágya is. Akik itt élnek – még ha „elitek" is – a network kifejezés alatt legjobb esetben is csak „komámot" értenek, az együttműködést hátbaszúrásként értelmezik, a nagy lendülettel tervezett szellemianyagi beruházás dimenziója pedig nem terjed tovább a legszélső széki kocsmánál (újabban határpanziónál), amely vélhetően egyszer, ha majd igazán jól alakulnak a dolgok, akár széki határőrbódénak is megfelelhet. Van ebben a szemléletes példákkal tűzdelt ábrázolásban valami. Nehezen találnék a Csutak István szövegében olyan állítást, amelyet – néhány tézis kisebb pontosításával – ne fogadnék el. Még akkor is, ha a szöveg egészét meghatározó ironikus és ultimátumszerű hangnemet nem tartom követendőnek. Az persze elképzelhető, hogy a székelyföldi problémakör sikeres tematizációjához még egy ilyen határozott és provokatív felütés is kevés. A határozott gesztussal föl vázolt kontúrok harsányak, szögletesek és provokatívak. Sokan fogják mondani – és nem csak azok, akik a Kökös és Koronka közötti térben születtek – , hogy ezek a vázlatok egyenként és együtt is kissé igazságtalanok. Pedig csak elnagyoltak, és korántsem vagy ok biztos benne, hogy az egyes tézisek mögötti világot közelebbről szemügyre véve megnyugtatóbb dolgokat találunk. Csak két példát említenék. A térségi elit „nem tud" egymással megegyezni Mindenki a maga kis tájegységét építi, mindenki a másikat akarja lekörözni, nem akarnak megegyezni, együttműködni – fejtegeti a szerző, s állítása példák hosszú sorával igazolható. Azt gondolom, a diagnózis sokkal pontosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy a térségi elit „nem tud" egymással megegyezni. Az együttműködés kor látja nem az akarat hiánya, nem a korábbi időszakok modellje és nem is a regionális mítoszok görcsös maradványa, hanem sokkal inkább a kompetenciahiány. Ha akarnának sem tudnának megegyezni és a megegyezést működtetni. Ehhez hiányoznak a szükséges ismerete k, készségek és jártasságok, az együttműködést életben tartó reflexiós gyakorlatról nem is beszélve. Nem állja meg a helyét az a feltételezés, hogy a térségi szereplők az együttműködést nem próbálták meg. Csak nem megy nekik, és amíg más ismeretekkel, más rutinokkal, a társadalmi érvényesülés más modelljeivel kísérletező vezetők nem jönnek, addig a jelenlegi gyakorlat érdemben nem tud változni. Olyan ez, mint a magasugrásnál a ruganyosság: adottság kell hozzá és persze némi edzés. Ugrani ugyan ennek hiányáb an is lehet, de a lécet mások rakják egyre magasabbra, s immár le sem verj ü k, hanem – kisebbnagyobb bűvészmutatványokkal – alatta megyünk át. Persze azért a biztatás nem árt, de jó tudni, hogy a sikeres együttműködési formák kialakítására és fenntartására az „endogén kapacitás" mértéke csekély. Fejlesztéspolitikai minimum Legyen jövőkép – mondja a szerző. Ez ma fejlesztéspolitikai minimum, aligha vitatja bárki is. Paradox dolog azonban, hogy a jövőképalkotást a magánéletben, a családi életvezetésben sik eresen működtetjük, miközben lokális vagy regionális léptékben az ilyen kép sehogy sem akar összeállni, sőt, azt sem tudjuk, hogy miként fogjunk hozzá. Mi hiányzik ehhez? Szándék, akarat, szervezeti keret, igénybe vehető szakmai tudás vagy a szükséges anya gi keret? Valamelyik összetevő mindenhol hiányzik, ha nem épp az összes. Ahhoz, hogy a térség önerőből térségi jövőképet dolgozzon ki és ahhoz társadalmi legitimitást rendeljen – a rendelkezésre álló endogén kapacitás mértéke csekély.
