Reggeli Sajtófigyelő, 2007. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-12-15
32 – Ilyen történelmi távlatokban nem hiszem, de az utóbbi hétnyolc évre igaz lehet a megállapítás. Ha a délszláv háború következményeiként lecsapódó, a vajdaságiakat ért sorozatos megpróbáltatásokat tekintjük , kétségkívül most tetőzik a baj. – Autonómiaügyben, legalábbis Budapestről nézve, úgy tűnik, nincs áttörés. Pedig a Kárpátmedencei kisebbségi magyarság önrendelkezésének ötlete annak idején éppen a vajdaságiaktól származott. Nem gondolja, hogy az auton ómia mára egyfajta zsákutca lett, és a legjobb volna felváltani valamilyen más célkitűzéssel? – Az önrendelkezés nem az egyetlen reménység, hanem a reménység legfontosabb eleme. Szerintem nem annyira fekete az ördög, mint ahogyan kétszáz kilométerről tűni k. A volt szövetségi állam parlamentje által elfogadott kisebbségi törvény értelmében néhány évvel ezelőtt létrejött a Magyar Nemzeti Tanács, a perszonális autonómia legfőbb testülete. Igaz, hogy a megválasztásával, hatáskörével, finanszírozásával messze n em vagyunk elégedettek, de egy pici áttörésnek mégis felfoghatjuk, hiszen legalább létezik. Szeretnénk, ha a kisebbségi közösségek közvetlenül választhatnák meg a tanács tagjait, szélesebb jogkörök is kellenének, hogy a testület végrehajtható döntéseket ho zhasson. Részletes elképzelést dolgoztunk ki a vajdasági autonómiára és a magyar területi autonómiára is. Hangsúlyozottan hosszú távú célkitűzésekről van szó, nem hihetjük, hogy egy közénk toppant varázsló mindent megold. Az önrendelkezés előrehaladása nag yrészt attól függ, mekkora erőt képes felmutatni a vajdasági magyarság. – Nem félnek attól, hogy a százezer koszovói szerb és roma betelepülése után az ő szavuk ugyanolyan erős lesz, mint a helyi magyaroké, szerbeké, horvátoké? – Valóban fennáll a veszé ly, viszont ez nem lehet oka annak, hogy lemondjunk az elképzeléseinktől. Úgy látom, hogy nem állunk rosszul, talán még az erdélyieknél és a felvidékieknél is nagyobb esélyünk van az önrendelkezés kivívására. – Belgrádban is vannak partnereik? – Jók a p ozícióink az ötletek fogadókészségét illetően. Mindez talán a föderális szervezettségű, liberálisabb titói korszak eredménye. Persze egy percre sem szabad megfeledkezni arról, hogy a radikális szerb erők változatlanul nagyon erősek, és mindennemű autonómiá val kapcsolatos ügyet pavlovi reflexszel utasítanak el. – Láte olyan elemeket a koszovói eseménytörténetben, amelyet egyfajta párhuzamként tudnak megjeleníteni nyugati tárgyalópartnereik előtt? – Két dolgot szoktunk elmondani nekik. Mindenekelőtt felhí vjuk a figyelmet a legfőbb tapasztalatra: a reális veszély kezelésére. A másik fontos kérdés az, hogy ha jogi értelemben egyéni és közösségi előrehaladás következik be Koszovóban, akkor az új elemeket szeretnénk beépíteni a szerb jogrendbe, hogy aztán a va jdasági magyarokra is alkalmazhassák azokat. Hogy erre mekkora a fogadókészség, majd elválik. – Brüsszelből nézve magyar kérdés vagy vajdasági kérdés van Szerbiában? – Én úgy gondolom, egyik sem. Azt tapasztaltam, hogy inkább embereket kell keresni. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy egyegy frakcióhoz vagy országhoz volna köthető a vajdasági vagy a magyar ügyek iránti fogékonyság. Szocialista, néppárti, liberális, zöld uniós politikusok között egyaránt találunk olyanokat, akik érzékenyen reagálnak a pr oblémáinkra. A középeurópaiak, a magyarok, a szlovénok, az osztrákok általában jobban értenek bennünket. Kevésbé tapasztalható együttműködési szándék a szlovákok, a románok, a spanyolok vagy éppen a franciák részéről. Ennek a jelenségnek feltehetően megva n a pontos belpolitikai magyarázata. – A vajdasági magyarságnak az ön személyében sikerült közös jelöltet állítani a szerbiai elnökválasztásra. Lesze a jövőben intézményesített magyar egység, vagy marad a kialakult rendszer? – Arra csak a jövő adja meg a választ, hogy a vajdasági magyar pártok valaha fuzionálnake. Már annak is örülnünk kell, hogy jelentős áttörés zajlik ezekben a hetekbenhónapokban. Az elmúlt tizenkét évben pártjaink között semmiféle kommunikáció nem létezett, hacsak egymás pocskondiá zása, ócsárlása nem tekinthető annak. Az elmúlt fél évben szerencsére folyamatos a párbeszéd a magyar pártok között. Ennek eredményeképpen nagyon fontos ügyekről állapodtunk meg, például a schengeni csatlakozás utáni helyzet kezeléséről, a kettős állampolg ársággal kapcsolatos közös álláspontról, illetve arról, hogy az óbecsei rendkívüli választáson közös jelöltet állítunk. Ennek a folyamatnak a betetőzéseként tudtunk megállapodni a soron következő szerbiai államfőválasztás magyar jelöltjének személyéről. Ti sztában vagyunk azzal, hogy csak matematikai esélyünk van, de nem a győzelem a fontos. A jövő esztendő igen mozgalmasnak ígérkezik, vajdasági és helyhatósági választások
