Reggeli Sajtófigyelő, 2007. november - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-11-19
27 1989 végén, gyakorlatilag néhány nap alatt a romániai magyarság három létfontosságú döntést hozott meg: elhatároztuk, hog y egységes politikai szervezetet alakítunk, és politikai eszközöket használunk annak a programnak a megvalósítására, amelyet szintén rendkívül rövid idő alatt fogadtunk el mindannyian. Programunk az autonómia különböző formáinak megteremtését tűzte ki cé lul, és az odavezető lépéseket is megjelöltük, az anyanyelvű oktatás visszaállításától és a magyar nyelv nyilvános használatának elismertetésétől egészen a sajátos közigazgatási hatáskörök alkotmányos kereteinek kialakításáig. Egység, politikai eszközök, autonómia! Sommásan – s némiképpen leegyszerűsítve, persze – ennek a három döntésnek a jegyében éltünk, politizáltunk Erdélyben mindmáig. Aligalig volt az induláskor vita ezekről az alapelvekről, mi több, néhány nap alatt a frissen megalakult Romániai Ma gyar Demokrata Szövetségbe több mint hatszázezren iratkoztak be, és a kezdeti lelkesedés lelohadása, Marosvásárhely véres márciusa után is négyszázezer körül stabilizálódott az aktív tagok száma. Ha jobban meggondolom, valószínűleg ez volt akkor és talán m a is ez KeletKözépEurópa legnagyobb taglétszámú politikai szervezete. Emlékszem, a tiszavirágéletű románmagyar testvériség elmúltával a soraikat rendező többségi nacionalisták azon hüledeztek, hogy ekkora szervezetet csakis úgy lehetett napvilágra hív ni, ha földalatti formában már azelőtt is működött. Voltak valóban kisebbnagyobb szervezkedések azelőtt, ilyennek én magam is részese voltam, de nem ezekből, hanem a szükségből: a történelmi kényszerből lett az RMDSZ. Vérünkből, agyunkból, zsigereinkből, több évtizedes tapasztalatunkból jött ez a késztetés: ha szét akarnak szedni minket, akkor nekünk össze kell fogni, egymásba kell kapaszkodni, ha lehet. Trianon után elengedtük egymás kezét – szétcsapták egymásba markoló ujjainkat mások – , és mi lett bel őle? Nyolcvanesztendős folyamatos magyar dráma, időnként tragédia! Rossz politikai választások sorozata, hol fasisztákhoz csapódva, hol kommunistákhoz, hol a fundamentalizmus kísértetei között tévelyegve, hol az ellenkező végletbe, az internacionalizmusba menekülve, soha egyensúlyt nem találva. Így bánt el velünk a történelem, így bántunk el mi önmagunkkal! 2007et írunk. Tizenhét esztendeje hiszem, hogy megtört a rontás, tizenhét esztendeje működik, amit a főnixmadárként életrekelt magyar Erdély elindíto tt: egy egységes, kiegyensúlyozott, következetes politikai szövetség az egyéni és kolektív jogok kivívásáért. Tizenhét esztendeje érzem, viselem szorongva az újabb és újabb ostoba próbálkozásokat, belülről is, nem csupán kívülről, ennek a valóban keserves, valóban önkorlátozó és időről időre valóban pluralizmusellenes egységnek a megbontására. Tizenhét év: az egység története. Tizenhét év: a lassú előrehaladás története. Tizenhét év: a megosztó viták története is. Tizenhét év: résztvevő voltam, vezet ő is mindvégig, tizennégy éve pedig elnöke az RMDSZnek, át kell hát gondolnom most a magam felelősségét, és kötelességem felmutatni a mások felelősségét is abban, ami következik vagy következhet. Nem volt egyforma ez a több mint másfél évtizedes kors zak. Újból és újból eszembe ötlik egy fontos pillanat: valamikor 1995ben munkatársammal és barátommal, Takács Csaba ügyvezető elnökkel DélTirolba látogattunk Cristoph Pann meghívására, és ez a hófehér hajú professzor, az autonómia lelkes szakértője elvit t minket a DélTiroli Néppárt egykori elnökéhez, Silvius Magnagóhoz, aki alaposan kikérdezett minket, aztán néhány fontos tanácsot adott: hosszú utat kell bejárnotok, nekünk harminc évbe került, és még most sincs minden rendben, legyen hát türelmetek, és ő rizzétek meg az egységes szervezetet, mert másképpen nem értek célba, a döntéseket pedig, amelyeket többségi szavazással meghoztok, tartsa mindenki tiszteletben, az is, aki nem értett egyet vele, erre nagyon vigyázzatok. Darabos szavak voltak ezek, német ül hangzottak el, ott a sziklás DélTirolban, kissé mesebeli környezetben, hajdani lovagvárak árnyékában. Harminc év?
