Reggeli Sajtófigyelő, 2007. november - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-11-19
28 Egyáltalán lesze valaha valami abból, amit elterveztünk? Csak marosvásárhelyi pogromkísérlet, csak folyamatos tiltakozás, csak remény telennek látszó állóháború, csak nyilatkozatok, állásfoglalások és memorandumok sorozata volt akkor mögöttünk, és semmi változás. Töprengő beszélgetéssel telt el a visszaút DélTirolból. Aztán jött 1996, kormányváltás Romániában, az RMDSZ - belső földreng ések árán ugyan, de - döntött a kormányralépésről. Akkor még egy magyar kisebbségi szervezet kormányzati szerepvállalása előzménytelen volt a Kárpátmedencében. Bátorság kellett hozzá mindkét oldalról. Árulást kiáltottak reánk azok, akik éppen most is azt papolják, hogy nem fontos Brüsszelbe menni az európai parlamenti választások nyomán, hanem inkább méretkezzünk meg, akár annak árán is, hogy kiütjük egymást. Sohasem az együttműködésért, mindig csak a konfrontációért – végül is: a viszályért – szálltak s íkra a velünk ellenkezők, nem mérséklet vagy radikalizmus, hanem összefogás vagy megosztás volt az igazi dilemma. Tál lencséért eladott jövőről szólt akkor is a fáma, látszólag bibliásan, valójában hitetlenül, bizalom és remény nélkül. Árulózták, persze, a velünk szövetkező románokat is a barikád másik feléről, ez már így szokott lenni. De elindult egy folyamatos változás! Megkezdődött az elállamosított erdők, földek, épületek visszaadása. Vérre menő vitákkal ugyan, de sikerült visszaszerezni a székelysé g legnagyobb kincsét, több mint háromszázezer hektárnyi közbirtokossági erdőt. 1999ben elfogadták az új oktatási törvényt, 2001ben törvény született a kétnyelvű feliratok kötelező használatáról, 2003ban a módosított alkotmányba bekerült az anyanyelvhasz nálat joga a dekoncentrált intézményekben és az igazságszolgáltatásban. Új magyar iskolákat létesítettünk Máramarosszigettől Déváig, magyar állami támogatásból létrejött a Sapientia magánegyetem, a kolozsvári BabeşBolyai Tudományegyetemen pedig már több mint tízezer diák tanul magyar nyelven. Kormányhatározat szavatolja a magyar zászló használatát, a magyar himnusz éneklését, visszaállítottuk az aradi Szabadságszobrot. Magyar főkonzulátus jött létre Kolozsváron és Csíkszeredában, beindult a Magyar Kul turális Intézet Sepsiszentgyörgyön, épül az északerdélyi autópálya, végre kapnak költségvetési támogatást pályázataikra a magyar önkormányzatok is, magyar iskolára és óvodára, magyar templomra is jut valamennyi pénz. Mindezt úgy lehetett elérni, hogy az RMDSZ hét százalékából több mint ötvenet kellett csinálni a román parlamentben. Nem volt könnyű, ideget nyűtt, energiát emésztett fel, embereket váslalt ez a munka. Átgyúrtunk sok mindent, s lehet, minket is gyúrtgyűrt ez a sok nehéz esztendő. Meg aztán ott van az érem másik oldala: a déltiroli harminc esztendőből eltelt már tizenhét, van még tizenhárom, és nincs még önálló állami magyar egyetemünk, az egyházi épületek restitúciója is nehezen halad, elakadt a kisebbségi törvény, Erdélyben az infrastrukt úra még mindig jóval rosszabb állapotban van, mint Románia más régióiban, a kulturális és területi autonómia jogi kereteit ezután kell megteremteni. Van eredmény. De van kudarc is. Lehetünk elégedettek is, elégedetlenek is. De legjobb lenne józanul, tár gyilagosan szétnézni, leülni, megbeszélni, amit magunk körül látunk, és aztán együtt továbbmenni. Mit látunk magunk körül? Erről is szólnék később, de még azelőtt DélTirol után egy másik helyszínt idéznék: 2005, Szófia. A román kormány miniszterelnökhel yetteseként utaztam a bolgár fővárosba, hogy kilenc balkáni és keletközépeurópai ország egyezményét a romák integrációjával kapcsolatosan aláírjam. Magyarország miniszterelnöke mellett, Szlovákia nevében Csáky Pál miniszterelnökhelyettes és Románia nevé ben Markó Béla miniszterelnökhelyettes írt alá. Nem hiszem, hogy valaha is volt még egy ilyen dokumentum, amelyen nemcsak Magyarország, hanem az egykori kisantant két állama alatt is magyar ékezetes aláírások jelennek meg. Nem volt
