Reggeli Sajtófigyelő, 2007. november - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-11-17
14 – Azt hiszem, minden kisebbség esetében ez a legnehezebb feladat. Nagyon erős akaratra és összetartozásérzésre van szükség mind közösségként, mind egyéni állampolgárként. Ebből következnek az anyanyelv és a kultúra megőrzésére irányuló erőfeszítések. Ahhoz azonban, hogy a szülők német nemzetiségű iskolába küldhessék gyermekeiket, megfelelő intézményi háttérre van szükség. Itt kap szerepet az állam, a melynek legfőbb feladata ennek a feltételrendszernek a megteremtése, hogy valóban választási lehetőséget biztosítson az országban élő nemzetiségeknek. Sajnos az utóbbi öt évben a költségvetésben a nemzeti kisebbségekre szánt támogatások nem növekszenek, ha nem csökkenek. – Mekkora a hazánkban élő német kisebbség lélekszáma? – Csak becsülni tudjuk a számát, én egyetlen mérvadó számot ismerek: a Kisebbségkutató Intézet felmérése alapján százhúszezren vannak azok, akik a 2001es népszámláláson jelét adták, h ogy valamilyen módon kötődnek a német nyelvhez és kultúrához. Hadd mondjam el, hogy félmillió magyar állampolgár nem válaszolt a kisebbségi hovatartozást firtató kérdésre. Az idősebb korosztályban még mindig él a kitelepítések rossz emléke, ezért nem vallo tták magukat német nemzetiségűnek. Talán nem is a számok a legfontosabbak, hanem az, hogy van egy vitális közösség, amely megpróbálja újra megtalálni önmagát. 5 perces interjú: Klaus Loderer, a magyarországi németek honfitársi szervezetének elnöke. – Hol telepedtek le a Magyarországról elűzött németek? – Többségük az amerikai megszállási övezetbe került, tehát a mai Bajorország, BadenWürttemberg és Essen tartomány területére. Akik később érkeztek, azok a szovjet megszállási övezetben leltek új ott honra, a mai Sachsen és Türingia tartományban. – Mit gondolnak a honfitársai a magyarokról? Haragszanak ránk a kitelepítés miatt? – A kitelepítettek egyértelműen nem, hiszen az elűzetés borzasztó emlékei ellenére még mindig a hazájuknak tekintik Magyaro rszágot. A németországi németek pedig mindig pozitívan vélekedtek a magyarokról. Nemcsak a határnyitás miatt, ami az "első leomló kődarab" volt a berlini falból, hanem az ’56os forradalom után érkezettek is jó benyomást keltettek az önök országáról. Termé szetesen nem felejtettük el a balatoni nyarakat sem, amikor a szocializmus miatt kettéosztott Németország családtagjai találkozhattak egymással. – Milyen elégtételt kaptak a rendszerváltás után a kitelepített németek? – Én inkább az emberiesség oldaláró l közelíteném meg a kérdést. A legnagyobb elégtétel az volt, hogy újra Magyarországra látogathattak. Az első alkalomra már a hatvanas évek elején lehetőség nyílt. Sokan utaztak haza és látogatták meg rokonaikat, barátaikat. A kérdésére visszatérve engedje meg, hogy az elégtétel helyett a megbékélés szót használjam, ugyanis az első látogatások alkalmával többen magukkal hozták Németországból az új otthonuk polgármesterét. Így a kétoldalú kapcsolatok regionális szinten a rendszerváltást megelőzően, ha nem is hivatalosan, de már léteztek. Nagyon jól szemlélteti ezt a fajta törekvést Bácsalmás példája: az egyik német település polgármestere már 1970ben partnervárosi kapcsolatot létesített velük. A magyarországi németek mindig is "hídépítőknek" számítottak a két ország között. A vasfüggöny korszakában mindez nem volt egyszerű, ennek ellenére a kapcsolatok kiépítésére törekedtek. – Mi volt a legfontosabb feladata az önök szervezetének? Mivel foglalkoznak manapság? – Az egyesület a kitelepítettek németországi in tegrációjának elősegítésére alakult meg, 1956ban például segélyeket gyűjtöttünk a menekült magyaroknak. Napjainkban a kulturális hagyományőrzés áll programunk középpontjában, de fontosnak tartjuk, hogy mind többen ismerjék meg a valódi történelmet a kitel epített nemzetiségek tükrében. vissza Reneszánsz Magyar Hírlap 2007. november 17. Szerző: Kántor Lajos Kalotaszentkirály természetesen nem Kolozsvár. A Nagyvárad és Budapest felé vezető országútról Bánffyhunyadon leté rve még öt kilométert kell megtenni, hogy ezt a hagyományőrző, mostanában a jól szervezett, igényes faluturizmusáról híressé vált községközpontot elérjük. Nincs, nem lehet szó tehát arról, hogy egy távolabbi terv, néhány évtizedes távlatban elképzelt metro- vagy megapolis keretében (amely Gyalutól Nemeszsukig fogadná magába a környező falvakat) KalotaszentkirályZentelke is része legyen a most körülbelül négyszázezer
