Reggeli Sajtófigyelő, 2007. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-10-18
16 terjeszkedésüket, amelyet az adott perc lehetővé tett számukra. Az a kisnemzeti imperializmus a második világháborúból győztesen kijött csehek és szlovákok nemzetpolitikájában lepleződött le, méghozzá kétségbevonhatatl an egyértelműséggel. Tanuljon belőle, aki hasonló célokat szeretne követni. A magát demokrataként minősítő cseh és szlovák állameszmét a barna és a vörös fasizmus fertőzte meg. A magyarkérdés „végső megoldására” törekedtek, mint a nácik a zsidók esetében. Lefordították az Endlösungot: konečné riešenie, mondták szlovákul, konečné řešení mondták csehül, és egy határig éltek is vele, ellenünk. A magyarkérdés vagonkérdés, mondta a moszkvai diktátor Gottwaldéknak, s a nyugati és a keleti csehszlovák emigráció azonos célt követett. Beneš, az agyafúrt, a politikai taktikában zseniális, de rövidlátó, a stratégiában vak cseh politikus a nagy nemzeti program támogatásáért Sztálin kezére játszotta az országot. Eltűnt innen a hárommillió német és mintegy százezer magy ar. Az ország vezetői kitépték az európai demokráciák nagy családjából, s egy nálunk addig nem tapasztalt keleti, zsarnoki politikai struktúrába és egy természetellenes, utópisztikus gazdasági rendszerbe fűzték régiónkat. 1968 augusztusában döbbent rá az o rszág szláv ajkú népe, hogy a nagy nyelvtestvér ölelése nem szerelmetes, hanem hosszú távon halálos ölelés. A kommunista negyven év csődtömegének föloldása előbbutóbb sikerülhet, de a seb, amelyet akkor rajtunk, németeken és magyarokon ejtettek, kikinyíl ik. Beheged, majd újra fölszakad. Nem akarjuk, hogy így legyen, nem jó ez az élmény, de így lesz, nemcsak bennünk, hanem örök traumaként őbennük is, mert maguknak is folyamatosan magyarázniuk kell a megmagyarázhatatlant. A cseh Szudéták vidéke jórészt ma is kísértetvilág; ha az ember látja, rosszakat álmodik tőle. A magyarszlovák lakosságcsere felvidéki magyar történelmi tájegységeket tett tönkre, s a hatvan esztendeje történtek következményei örökre kitörölhetetlenek maradnak. A szlovákokban és a csehekb en is, ahogy azóta rólunk, magukról, helyzetünkről, kapcsolatainkról gondolkodnak és ítélnek. Vladimír Mináč, a szlovák kommunista prózaíró fejtette ki híres Tu žije národ (Itt nemzet él) című esszéjében nemzetkarakterológiai tételét, miszerint a szlovákok csöndben, alázattal kivárnak, s ha eljön az alkalmas pillanat, odacsapnak. Ez így igaz: 1919től több ezer magyar, 1938 után több tízezer cseh, majd a zsidóság, 1945 után a felvidéki németség és mintegy százezer magyar volt kénytelen távozni ősei földjérő l, mindig az az etnikum, amelynek kiebrudalására történelmi alkalom nyílt. Ez nem rövid lejáratú etnikai tisztogatás, ahogy manapság a világban szanaszét látjuk, hanem hosszú távú etnikai nagytakarítás a javából. A beneši dekrétumok magyar vagyonokat kisa játító buzgalma egyházi ingatlanokat, iskolákat, parókiákat, sőt templomokat is sújtott, ezek egy részét reformátusságunk máig sem kapta vissza, néhány most van végképp leépülőben. A csapás, melyet iskolahálózatunkra mértek, kiheverhetetlen; kiművelt ember főink országos aránya nem kielégítő, a magyar anyanyelvű oktatás ötéves szüneteltetése és pedagógusaink határon túlra kényszerítése az egész akkori iskolaköteles nemzedéket mellékvágányokra lökte, s több évtizedre volt szükségünk, hogy iskolahálózatunk az optimális szintet legalább megközelítse. A lakosságcsere indította el, s az ötveneshatvanas évek gazdaságitársadalmi kényszerei tetőzték be a folyamatot, amely egész felvidéki magyar régiók, a Garam mente, Nógrád és Gömör, Abaúj, Zemplén és Ung, részben a Mátyusföld népes magyar településeinek elnéptelenedését okozta. Olyan falvainkban, ahol 1945ig jómódú és öntudatos magyar népesség élt, ma lelkészeink évekig nem keresztelnek és esketnek, csak a halottak körüli szolgálatot végezhetik el. Tudok olyan Gar am menti faluról, amelynek református lakosságát a népcserével megritkították, a maradék szétszéledt vagy kihalt, s a leányegyházzá sorvadt gyülekezetbe hiába jár át a szomszéd település lelkésze, mert a templomot vasárnap rendre zárva találja – s kapuja f elől a madaraknak énekel, prédikál és imádkozik, mint Isten XIII. századi assisi szegénykéje, Szent Ferenc. A telepes szomszédok a kerítés mögül nevetik a boldogtalant. Egy gömöri falu, Zeherje népessége a türelmi rendelet után magas, büszke, barokk sisak os tornyot emelt temploma főhomlokzatára. A lakosságcserével, a magyar gazdák vagyonának elkobzásával, a közös gazdálkodás kényszerével, a munkaerő elszívásával, a magyarországi szlovák evangélikusok és Zólyom környéki katolikusok átplántálá sával oda jutott a falu, hogy gyülekezete húszhuszonöt magára hagyott idős emberből áll, emberi számítás szerint jövőtlenül, s büszke, a dombról messzire tekintő tornya három esztendeje egetföldet rázó robajjal az utcára feküdt. Mire észrevették, hogy dő lni kezd, már nem volt mód a segítségre. Temetőinket eléri a zsidó temetők sorsa, nem lesz gondozójuk, anyakönyveinket levéltárakba mentik.
