Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-05
16 jól tálalt víziószerű narratívából áll, amelyet a választók sem szoktak készpénznek venni, de az azonosulási igényeiket jól kielégíti). A közéleti (esetleg gyakorlati) sikerrel forgalmazható romániai magyar vízió megalkotása korántsem csupán politikusok feladata. Feladat ez mindenkinek, aki értelmiségi vagy közéleti szerepekhez vonzódik, illetve azokat éppen gyakorolja. Mindez persze 1989ben sokkal könnyebb volt. Az 1989 előtti rezsim állampolgárként és romániai magyarként egész sor fontos dologtól fos ztott meg. Magyarként azt tapasztalhattuk, hogy megvonják vagy korlátozzák az anyanyelvhasználatot, a névhasználatot, a vezetői szerepek betöltéséhez való jogot, az intézményműködtetést (a felsorolás hosszan folytatható), s a rezsim adminisztratív és szimb olikus súllyal, jól adagolt napi tananyagként nyomatékosította bennünk ezen a téren is a hiányt. Észszerű és hasznos döntésnek bizonyult, hogy az 1989 végétől föllépő romániai magyar közéleti szereplők az etnikai rehabilitációra építették a kisebbségp olitikai narratívát, s ez gyakorlatilag hiba nélkül működött sok éven át. Nem jelentett gondot a fölmutatott vízióval való széleskörű társadalmi azonosulás, következésképpen mindig elegendő volt egy beintés, egy jelszó, egy utalás, és indulhatott a könyv esgyertyás tüntetés, gyűltek a támogató szavazatok. Függetlenül attól, hogy a csúcson váltották egymást a vezetők, a kisebbségi politikai narratíva folyamatosan sikeres maradt. S ez nem véletlen, hiszen az etnikai hiányok pótlásának témaköre nem csupán a szélesebb szavazóbázis tagjai, csoportjai számára jelentett megmagyarázható, könnyen átélhető és gazdag emotív tartalmakkal kísért azonosulási lehetőségeket (többnyire közösségi formákban), hanem a romániai magyar elit majdnem minden tagja számára is. Gyakorlatilag nincsen olyan tagja a közéleti affinitással rendelkező romániai magyar elitnek, aki az elmúlt másfél évtized során valamilyen szinten, valamilyen formában, valamilyen céllal ne tett volna legalább egy kis kirándulást a kisebbségi rehabi litációt szolgáló politika terrénumára. Ez nem mellékes tényező, hiszen azt jelenti, hogy a mára kialakult helyzetért a felelősség közös. Bárki moshatja ugyan a kezeit, hogy ő az RMDSZszel ugyan nem azonosul, de azt aligha mondhatja, hogy nem volt része se (esetleg alakítója) az elmúlt másfél évtized rehabilitációs célzatú kisebbségpolitikai játékának. S akik ezt a játszmát idáig vitték, azok számára a helyzetértelmezés, a kiútkeresés éppolyan intellektuális feladat és társadalmi elvárás, mint akik éppe n most vezetik az RMDSZt. S ebben a hajóban evez az RMDSZtől elhatárolódni igyekvő minden ellenzéki csoport vagy közszereplő is. A probléma ugyanis az, hogy az etnikai rehabilitációra alapozó kisebbségpolitikai narratíva láthatóan elveszítette mozgó sító, racionális és/vagy emotív azonosulásra késztető erejét. Nem az RMDSZ jelenlegi vezetői gyomlálták ki a kisebbségi társadalomból a kisebbségpolitikai rehabilitáció iránti érdeklődést. Lecsökkent az magától. Mégpedig azokban az években, amikor az RM DSZ úgynevezett ellenzéke
