Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-01
27 Ha valaki a kisebbségi társadalom széteséséről, a közéletipolitikai képviselet esélytelenségéről beszél, az megítélésem szerint vagy nem ismeri a kisebbségi magyar társadalom jelenlegi működési módját, v agy egyszerűen csak savanyú a szőlő: nem képes társadalmi azonosulást gerjesztő narratívák megalkotására. Ezen a ponton érdemes még fölhívni a figyelmet egy közkeletű félreértésre. A politikai narratíva nem gyakorlati kérdések megoldását (szükségletek ki elégítését) jelenti, hanem vízió megfogalmazását, folyamatos és sikeres lebegtetését a csoport (szeme, orra stb.) előtt. A tornatermek építése szükségletkielégítés és nem vízió. A tornaterem fontos dolog, de nem lehet minden választónak tornatermet adni , és az a tény, hogy a választó gyereke az RMDSZ által kilobbizott tornaterembe jár, ez számára nem jelent kapcsolódásra alkalmas víziót. Ezzel a pontosítással nem a praktikus megoldások fontosságát becsüljük le, hiszen iskolákra, utakra, tornatermekre n agy szükség van. Csupán azt mondjuk, hogy ezek önmagukban nem alkalmasak társadalmi támogatás termelésére (legfeljebb lokális léptékben, a lokális aktorok számára). A tornateremavatók a politika működésének (és a szervezet működésének) sajátos egyéni ho noráriumait jelentik: a szervezeti keretek ilyen esetekben nem az „elit” és a „nép” (a vezető és a választó) közti interakciót erősítik, hanem a szervezeti vezetők egyéni pályáit olajozzák. Ez a „honorárium” fontos a közéletipolitikai struktúra számára, mint ahogy fontos az ilymódon működtetett klientúrahálózat is. De ettől a gyakorlattól – legyen bármilyen sűrű – nem vezet egyenes út a választói támogatottsághoz. Hasznos és integráló kellékként szükség van még a vízióra is, amely a maga sajátos világáva l az egyéni/választói azonosulási játszmáknak teret és kifejezési eszköztárat ad. Víziót – kisebbségi helyzetben és a politikai haszon ígéretével – kétféle változatban érdemes gyártani. Az egyik az „apokaliptikus” vízió, a „menjünk és csapjunk oda” típus ú narratíva. Bár vannak elszánt hívei, a teljes tábor nem sokkal nagyobb, mint a vezérek és alvezérek gyülekezete. Szalonképesebb változata a „minden rossz” típusú narratíva, amelynek forgalmazói abban reménykednek, hogy elégedetlenség átfordulhat társad almi léptékű „megyünk és odacsapunk” gyakorlatba. A másik típusú vízió jóval szalonképesebb: a tényleges társadalmi helyzetérzékeléseket transzformálja sajátosan „kisebbségi” jellegűvé. Még pontosabban: a társadalmi helyzetérzékelések kisebbségi felhangú derivátumaiból építkezik. A „ki vezet” kérdésénél jóval összetettebbnek és nehezebbnek látszik arra a kérdésre válaszolni, hogy mi lehet ma és a közeljövőben a kisebbségi érdekképviselet tartalma? Ennek ismerjük a kisebbségi rehabilitáció változatá t (utolérési forgatókönyv), elsősorban a közösségi jogok rehabilitációja formájában. Mint fentebb jeleztük, ennek a változatnak a társadalmi támogatottsága fokozatosan csökken. A „versenyképesség” fogalmának bevezetésével egy olyan narratíva kezdeményezé s indult el, amely a „kisebbségiségből” adódó helyzet (és nem a jogok) rehabilitációját hangsúlyozza. Ez a változat azonban önálló közéleti/politikai narratíva formájában nem futotta ki magát, elsősorban azért nem, mert nem kötötték reális, a társadalmi sz ereplők által visszaigazolt helyzetértékeléshez, s nem vezették le belőle a kisebbségi világhoz kapcsolt érthető és kezelhető derivátumokat. Elméletileg működhetne még a „mi vagyunk a jobbak” forgatókönyv és ezt kifejező vízió is. Romániai magyar változa tban sem teljesen esélytelen modell, de komoly szakmai alapozás kell annak eldöntéséhez, hogy milyen valós helyzetértékelésekhez lehet kötni, és rövid távon aligha lenne bevezethető.
