Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-01
26 Politológiai szemszögből a helyzet egyszerű: ha egy politikai közösség számára a narratíva részben kiürül, akkor az adott politikai közösség helyzetéből, igényszerkezetéből részben vagy egészében új narratívát kell levezetni (vagy: a politikai közösségre részben vagy egészében új narratívát ráilleszteni). Ez egy politikai párt esetében nem túlságosan bonyolult feladat, azonban a kisebbségi érdekképviselet jóval több, mint politikai képviselet. A kisebbségi eli t számára azonban egy ilyen váltás nem csupán hatalomtechnikai kérdés, mert fölvetheti az elitszerep újragondolásának igényét, s ez már komoly erőfeszítéssel jár. Lássunk egy példát. A rehabilitációs folyamat tárgyát jelentő közösségi javak az egyéni éle tvezetés szemszögéből szimbolikus javak, még akkor is, ha erdővagyonról vagy épületről van szó, a kollektív jogokról nem is beszélve. Ezekből a választó csak közvetett módon részesül. Mindaddig támogatja a szimbolikus súlyú közösségi „értékek” rehabilitá cióját, az ehhez kapcsolódó politikai játszmákat, amíg ebben az elsődleges tőkefelhalmozásra oktató világban észre nem veszi, hogy neki még nincsen semmije. Ha fölfigyel erre, akkor a számára alapvető kérdések már sokkal pragmatikusabb témák köré csoport osulnak. A romániai magyar népesség – minden közösségi jog és vagyon visszaszerzése mellett – a romániai elhúzódó társadalmi átmenetnek nem nyertese sem az anyagiak, sem a társadalmi pozíciók és kapcsolatok, sem pedig az érdekérvényesítés terén. Ez ma má r nem jogilag kodifikálható etnikai hátrány, hanem az etnikai hovatartozásból folyamatosan termelődő szerkezeti versenyhátrány. Az ehhez kapcsolódó családi, egyéni gondok (családi erőforrások csekély mértéke, alacsony jövedelem, a család teherbíró képesség ét próbára tevő egészségügyi és szociális terhek, képzettség hiánya, munkaerőpiaci gondok, rurális térségben a saját erőforrásokon felüli költekezésre kényszerítő közösségi életvezetési modellek stb.) a gondolkodásmódot, a hétköznapi beszédet, a cselekvési modelleket a pragmatikus és rövidtávú (belátható idejű) megoldások fele terelik. A rehabilitációs kisebbségpolitikából az az érdekes, ami közvetlenül és azonnal érzékelhetően érint, ilyen pedig nagyon kevés van. A társadalom szemszögéből úgy látszik, ho gy az eddig megismert etnikai rehabilitációs folyamatokkal nem kezelhető sem az etnikai helyzetből termelődő versenyhátrány, sem pedig az egyéni/családi léptékű gondok halmaza. Ebben a helyzetben alapvető kérdés, hogy a romániai magyar társadalomnak lehe te egyáltalán valamit mondani? Téma – mint fentebb láttuk – volna bőven, s a politológiai tankönyvek azt tanítják, hogy jól megválasztott eszközökkel végeredményben minden téma politikailag érdekessé tehető. De vane kinek mondani (ígérni, víziót alkotn i, mesélni) bármit is? Ez elsősorban nem népességszám kérdése (hány magyar van), sokkal inkább ahhoz kapcsolódik, hogy (…) az 1989 végétől föllépő romániai magyar közéleti szereplők az etnikai rehabilitációra építették a kisebbségpolitikai narratívát, s ez gyakorlatilag hiba nélkül működött sok éven át. Nem jelentett gondot a fölmutatott vízióval való széleskörű társadalmi azonosulás, következésképpen mindig elegendő volt egy beintés, egy jelszó, egy utalás és indulhatott a könyvesgyertyás tüntetés, gyűl tek a támogató szavazatok. Vane létező vagy létrehozható „politikai közösség”? Bizonyíthatóan vane olyan romániai magyar társadalmi csoport, amelynek a társadalmi identifikációs folyamatához az etnikai referenciapontokkal valamilyen mértékben jell emezhető politikai narratíva (ígéret, mese, vízió…) igénylése hozzátartozik? Egy kisebbségi helyzetben lévő társadalom esetében bizony előfordulhat, hogy a „saját” politikai narratíva iránti igény már „nem áll össze”. Tapasztalatom szerint még egyáltalán nem tartunk itt, még van kinek szöveget mondani.
