Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-01
25 miközben ez a társadalmi érdeklődés tovább cs ökken, az úgynevezett ellenzékieknek gyakorlatilag ma sincs más javaslatuk a jövőre nézve, mint az etnikai rehabilitációs igények radikalizálása. De mi történhetett tulajdonképpen abban a romániai magyar társadalomnak nevezett közegben, amely másfél évti zeden át a rehabilitációs narratívák jól nevelt hallgatója és visszaigazolója volt? Miért nem vált ki ma már különösebb társadalmi izgalmat az egyházi ingatlanok visszaszerzése, a még vissza nem adott erdővagyon helyzete, miért kezelik természetes bólint ással az oly sokat késlekedő útfeljavítást, iskolafelújítást, tornaterem- és uszodaépítést ahelyett, hogy ezek a teljesült igények szavazatokban mérhető hálát váltanának ki? Ha súlytalanná vált a rehabilitációs politika, az ide kapcsolódó programok és cs elekvések társadalmi azonosulást generáló ereje, akkor mi az, ami ezek után érdekes? Milyen összetevőkre alapozva lehet társadalmi azonosulást kiváltó víziót gyártani és fölmutatni, hasonló szerepű politikai narratívákat szerkeszteni és forgalmazni? Megí télésem szerint ez tekinthető ma a romániai magyar érdekképviselet központi kérdésének, és korántsem az, hogy ki vezet. Vezetni föltehetően az fog, aki ma és a közeljövőben sikeresen tematizál. Aki ráismer vagy ráérez azokra az összetevőre, amelyekből az onosulási játszmákra teret adó politikai vízió szerkeszthető, s ezt a szerkesztést, a társadalmi nyilvánosságban való tálalást el is tudja végezni. Ez már nem egyszemélyes feladat. Lehet egy politikai szereplő karizmatikus személyiség vagy gyorsan tanu ló társadalmi színész, egyaránt csapat kell mögéje, amely a közéleti szerep működtetésének technológiai feladatsorait kidolgozza és lefuttatja. Mielőtt belemennénk annak taglalásába, hogy mi is változott tulajdonképpen, s ennek nyomán mi is lehetne az új abb politikai narratíva tartalma, még egy igen jelentős tényezőre szeretném fölhívni a figyelmet. Az a tény, hogy valamilyen mértékben ki kell cserélni a kisebbségpolitikai narratíva tartalmát, csupán az egyik feladat. S technikailag talán még a könnyebb ik. Ha a kisebbségi társadalomban a rehabilitációs narratíva azonosulást kiváltó ereje lényegesen lecsökkent, akkor keresni lehet más társadalmi tartalmakat (akár generálni ilyeneket), és arra többékevésbé új narratívát lehet építeni. A másik – s talá n sokkal lényegesebb – változás az, hogy jelentős mértékben módosulni látszik a „hatás” társadalmi természete. Majdnem teljesen újra kell gondolni, hogy miként adjuk el a romániai magyar társadalomnak a várhatóan megreformált új narratívát. A tálalásmód módosításának igénye olyan társadalmi változás nyomán állt elő, amely még a szakmai értelmezés számára sem kezelhető könnyen. Nézzük meg a továbbiakban ezt a két feladatot különkülön. Kiinduló pontnak (és természetesen vitapontnak) vegyünk két megközelí tést. A POLITIKAI ÍGÉRETCSOMAG (VÍZIÓ ÉS NARRATÍVA) CSERÉJÉRŐL Azon igazán nem kell nagyon csodálkozni, hogy egy tizenöt éven át használt, választások és tüntetések, politikai akciók és ünnepi események sorozatában koptatott politikai ígéretcsomag soka t veszít társadalmi vonzerejéből, s azon sem, hogy a csökkenés ma már kritikus mértékű. Bárki moshatja a kezeit, hogy ő az RMDSZszel nem azonosul, de azt aligha mondhatja, hogy nem volt részese (esetleg alakítója) az elmúlt másfél évtized rehabilitáci ós célzatú kisebbségpolitikai játékának.
