Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-08
29 A felelősek kateg óriájából végérvényesen hiányzik a szerző (holott írásával éppen valóságot fabrikál azáltal, hogy kijelenti, ő mondja meg, milyen viziót és miként kell forgalmazni a jövőben, lehetőleg ugyanazokkal a személyekkel, akik ma töltenek be vezető szerepeket). És hiányoznak azok, akik - mondanám én - a politikai rendszernek, ha úgy tetszik, nem is egyedüli főszereplői, de mindenképpen haszonélvezői: akik az elmúlt tizenhét évben "az autentikus RMDSZ" ruhájában hatalmi pozíciókat halmoztak fel és osztogattak tovább (gazdaság, politika, kultúra, oktatás terén) és akik úgy maradtak meg mind a kisebbségi, mind pedig a többségi társadalom hatalmi pozícióiban, hogy főként abban professzionalizálódtak, miként kell a különféle típusú hatalmakat úgy összekapcsolni, hogy ez az összekapcsolódás éppen az ő Helyüket biztosítsa be mind a kisebbségi társadalmon belül, mind pedig ezen túl (ott, ahol az igazán igazi privilégiumokat és vagyonokat osztogatják). Őket egyetlen jelzővel illeti a szerző: ők a "pragmatikus vezetés". Ha n em lennénk elfogultak velük szemben és ha a macsós nyelvezetű "menopauzások" mintáját követnénk, nevezhetnénk őket talán ... "prostituáltaknak"? De, megszabadulva a szexizmus ócska bájától, javaslatom az, hogy tekintsük őket egyszerűen a romániai magyar tá rsadalom etnokapitalistáinak. Azoknak, akik az etnopolitikát áruvá változtatták, olyan termékké, mely szimbolikus tőkebefektetésből valódi profitot hoz(ott), miközben "csupán" az kell(ett) hozzá, hogy e politika (újra)termelésének eszközeit (köztük az RMD SZt) tulajdonosként és átörökíthetően birtokolják. Ha ebből a szempontból mutatunk rá a történtekre, akkor megértjük azt, hogy az etnopolitikai vízió azért veszítette el vonzerejét a "nép" oldalán, mert ez a "nép" nem tulajdonosa sem az eszköznek, sem az árunak, sem a profitnak. Ebben az összefüggésben egyszerűen ő az etnoproletár. A népszavazáskor ebben a minőségében szavazott Băsescu mellett, megtagadva azt, hogy most és mindörökké áruba bocsássák. Nem az etnopolitikától fordult el (abban igaza van Bí rónak, hogy mifelénk ennek ideje nem járt le), hanem ennek áruba bocsátásától. Nem a hagyományos etnikai képviselet mechanizmusai működnek itt már. A homogén, önmagába zárt etnikum kora nem csak fizikailag, hanem szimbolikusan is lejárt. Ehelyett sokkal in kább a romániai magyarságon belül is lejátszódó, a piacgazdaság térnyerésével kapcsolatos osztálytagozódás folyamatai irányítják a viszonyulásokat, és ezeknek köszönhetően történhet meg az, hogy egy etnikumon belüli "vesztesek" a "saját nyerteseik" ellen f ordulnak. Sajnos szerzőnk elemzése azon a ponton ér véget, ahol el kellene kezdődnie. Adós marad annak boncolgatásával, hogy mit is jelent a "pragmatikus vezetés" és milyen felelősség terheli őt az előállt helyzetben, nevezetesen a kisebb ségi politizálás elhiteltelenedési folyamatában. Amint említettem már, Bíró A. Zoltánnal egyet nem értve úgy gondolom, hogy ez nem magától történt meg, vagyis, az ő szavaival élve, "az etnikai rehabilitáció politikája" (általam egyszerűen etnopolitikának nevezett játszma) és az ezt éltető "vízió" nem magától veszítette el vonzerejét. Véleményem szerint ez éppen azért játszódik így le, mert miközben az etnikai identitás politikája egyeseket (végképp?) bebetonozta a gazdaságipolitikai hatalmi pozíciókba, az ok akik (különböző okoknál fogva) kimaradtak az etnikai kliensrendszer (re)disztributív rendszeréből, az így gyakorolt etnopolitikától elkezdtek elfordulni. A másik oldalon pedig az előbbiek nyilvánvalóan tudják, hogy hatalmukat, beleértve gazdasági bizto nságukat is, ennek a típusú politizálásnak köszönhetik, ezért kézzellábbal kapaszkodnak hozzá és Bíró is maximum csak arra biztatja őket, hogy ezen belül váltsanak "víziót". De mi van akkor, ha a "nép" nem a románsággal szemben meghatározott víziókra éhes ? Mi van akkor, ha a "csapjunk oda" vagy a "minden rossz" narratíváját a saját vezéreikre akarja vonatkoztatni? S hogy további egyet nem értéseimnek adjak hangot, azt szeretném még jelezni, hogy jómagam a "nyertesek" és "vesztesek" közti határvonala t nem a romániai románság és a romániai magyarság között húznám meg, mint ahogyan azt Zoltán teszi. Hiszen ez is elfedi azokat a valós viszonyokat, amelyek az említett eltávolódást okozták/okozzák. Ehelyett inkább vele együtt visszaemlékezni szeretnék azok ra az 1989 előtti kamos elemzéseinkre, amelyek révén éppen arra mutattunk rá, hogy a kisebbségi társadalom miként építette ki a maga totalitárius gyakorlatait, intézményeit, vezetőit és az akkori "nép" miként fordult el nem is annyira a román, hanem inkább a romániai magyar ceauşescuitól. És most már úgy látszik Zoltán nélkül, de azokhoz az elemzésekhez hasonlóan mondom: az 1989 óta hatalomban levő romániai magyar politikai elit tizenhét év után ismét (?) különféle kizárásos mechanizmusokkal eltaszítja magá tól (avagy kiátkozza magából) azokat, akik számára kellemetlen, disszidens hangokat szólaltatnak meg. Például a nullával azonos női politikai képviseletről, rommagyar szekusügyekről és korrupcióról beszélve. Az eltávolódás éppen abból származik, hogy egyr e többen fontosnak tartják az ilyen és ehhez hasonló ügyeket, amelyek gyűjtőnéven nem jelentenek sem többet, sem kevesebbet, mint a romániai magyar (politikai) valóság "sötét" pontjaival való kritikai szembenézés igényét.
