Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-08
28 A piacgazdaság etnopolitikája RMDSZ módra A Hét 2007. 06. 06. 11:07 M agyariVincze Enikő válasza Bíró A. Zoltán Új víziót új csomagolásban című cikkére A strukturalista elemzések előnye - bármilyen téma kapcsán - mindig az, hogy képesek rámutatni azokra az egyéneken és megélt tapasztalatokon túlmutató folyamatokra, amelyek a rendszer velejárói. De ezek a folyamatok mindig konkrét személyek gyakorlatain keresztül és a köztük levő kapcsolatok közvetítésével zajlanak, maga "a rendszer" nem létezik ezeken kívül, ezért nem érthető meg emezek kontextusától függetlenül. Mindazonáltal miközben leírják, miként gyúrja át a diskurzus az egyént társa dalmi alannyá, a strukturalista típusú elemzések nem képesek megláttatni az emberek által csinált és megélt valóságot, avagy azt, hogy az egyes egyének miként találják ki és/vagy működtetik azt a diskurzust, amelyen keresztül amazt létrehozzák és láttatják . Ennek következtében, a valóságról való értekezésnek eme nagykönyvében, a hatalom a láthatatlan kéz hatalmává válik, eltűnnek azok a cselekvők, akik szimbolikusan és materiálisan éppen olyanná formálják a világot, amilyenként az éppen az ő érdekeiket a le ginkább kiszolgálja. Első látásra úgy tűnik, hogy Bíró A. Zoltán írása a strukturalista elemzések körébe tartozik. Hiszen annak leírását ígéri, hogy miként történik meg mintegy magától (vagy legalább is anélkül, hogy a "vezetők" valamit is tettek volna ebben az irányban) az előbbiek és a "nép" eltávolódása, valamint a kezdetekben azonosulást kiváltó etnopolitikai "víziók" (az ő nyelvezetében "az etnikai rehabilitációra alapozó kisebbségpolitikai narratíva") kiüresedése. A "senki sem felelős" diag nózisára gyanakodhatnánk eddig a pontig, illetve arra, hogy talán az Élet, avagy az Idő, vagy a Természet (de legalább is a Politika Természete) gyúrta a dolgokat olyanná, ahogyan ma előttünk lejátszódnak. De másodszori elolvasásra rájövünk, hogy ez az elemzés mégsem mintapéldánya a strukturalista vizsgálódásoknak, legalább is két oknál fogva nem az. Egyrészt azért, mert adott ponton mégis megjelenik az ember a hasábjain, igaz ugyan, hogy nem személyekben, hanem egyfajta egyetemes minőségben, a politika területére valamikor, valahogyan is kiruccant mindenkori vándor szerepében megtestesülve. Ennek hatására a Bíró A. Zoltán féle elemzésben a "senki sem felelős" (mert ilyen a rendszer) diagnózisa átvált a maga ellentétébe, a "kollektív felelősség" felmutat ásába. A két állítás, habár látszólag két szélsőséges pontot ír le, ugyanazt a célt követi: elmosni azoknak a felelősségét, akik az elmúlt tizenhét évben nem csupán politikai turisták lehettek az RMDSZben, hanem akik igenis hatalmi pozíciókban voltak, van nak és maradni akarnak. És ezáltal ott vagyunk az előbb emlegetett második oknál: az előttünk álló elemzés azért sem mintapéldánya a strukturalista vizsgálódásoknak, mert nem tud meggyőzni a szerző elfogulatlanságáról, avagy arról, hogy valamilyen egyete mes pozícióból szólal meg. Ezzel önmagában nem is lenne baj, hiszen tudjuk azt, hogy abszolút értékmentesség nem létezik, minden elemző mindig bizonyos helyzetből, bizonyos tapasztalatok és érdekek által meghatározott szempontból beszél. A gondok akkor és ott kezdődnek, amikor és ahol a beszélő megjátsza a semleges aktor szerepét és egyfajta isteni kinyilatkoztatásként avagy a természet rendjének emberi nyelvre való lefordításával úgymond leírja a rendszer működését. Ahol ezt látjuk működni, ott jogosan azt sejthetjük, hogy az elemző éppen azok irányába elkötelezett, akiknek a felelősségét vagy a "senki sem felelős", vagy pedig a "mindenki felelős" elvének elfogadtatásával el akarja kendőzni. Ezért becsapó és zavaró is egyben a Bíró A. Zoltán írása: álta lános következtetései elfogulatlanságot ígérnek - azt, hogy egy rendszeren kívüli (de inkább mindenek felett) álló személy végre valahára mindannyiunkkal megláttatja a politikai játszma strukturális jegyeit , de a mezőny szereplőinek jellemzése és osztály ozása során elárulja személyes elfogultságát és elkötelezettségét. Ebben az elemzésben látszólag mindenki felelősségre van vonva. De ha jobban odafigyelünk, akkor láthatjuk, hogy főként azok a felelősek, akik "az elmúlt másfél évtized során ... legalább eg y kis kirándulást tettek a kisebbségi rehabilitációt szolgáló politika terrénumára", avagy akik "ifjútörökökként" vezetői szerepre áhítoznak, vagy akik "a politikai pályafutás menopauzájának jeleit érzékelve a ‘hátha most végre sikerül feltörni' alapon kís érleteznek a szervezet kulcsszerepeinek elhódításával", és persze nem utolsó sorban azok "az úgynevezett ellenzékiek, akiknek gyakorlatilag ma sincs más javaslatuk a jövőre nézve, mint az etnikai rehabilitációs igények radikalizálása".
