Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-05
19 folyamatokkal nem kezelhető sem az etnikai helyzetből termelődő versenyhátrány, sem pedig az egyéni/családi léptékű gondok halmaza. Ebben a helyzetben alapvető kérdés, hogy a romániai magyar társadalomnak lehete egyáltalán valamit mondani? Téma – mint fentebb láttuk – volna bőven, s a politológiai tankönyvek azt tanítják, hogy jól megválasztott eszközökkel végeredményben minden téma politikailag érdekes sé tehető. De vane kinek mondani (ígérni, víziót alkotni, mesélni) bármit is? Ez elsősorban nem népességszám kérdése (hány magyar van), sokkal inkább ahhoz kapcsolódik, hogy vane létező vagy létrehozható „politikai közösség”? Bizonyíthatóan vane olyan romániai magyar társadalmi csoport, amelynek a társadalmi identifikációs f olyamatához az etnikai referenciapontokkal valamilyen mértékben jellemezhető politikai narratíva (ígéret, mese, vízió…) igénylése hozzátartozik? Egy kisebbségi helyzetben lévő társadalom esetében bizony előfordulhat, hogy a „saját” politikai narratíva ir ánti igény már „nem áll össze”. Tapasztalatom szerint még egyáltalán nem tartunk itt, még van kinek szöveget mondani. Ha valaki a kisebbségi társadalom széteséséről, a közéletipolitikai képviselet esélytelenségéről beszél, az megítélésem szerint vagy ne m ismeri a kisebbségi magyar társadalom jelenlegi működési módját, vagy egyszerűen csak savanyú a szőlő: nem képes társadalmi azonosulást gerjesztő narratívák megalkotására. Ezen a ponton érdemes még fölhívni a figyelmet egy közkeletű félreértésre. A pol itikai narratíva nem gyakorlati kérdések megoldását (szükségletek kielégítését) jelenti, hanem vízió megfogalmazását, folyamatos és sikeres lebegtetését a csoport (szeme, orra stb.) előtt. A tornatermek építése szükségletkielégítés és nem vízió. A tornaterem fontos dolog, de nem lehet minden választónak tornatermet adni, és az a tény, hogy a választó gyereke az RMDSZ által kilobbizott tornaterembe jár, ez számára nem jelent kapcsolódásra alkalmas víziót. Ezzel a pontosítással nem a praktikus megol dások fontosságát becsüljük le, hiszen iskolákra, utakra, tornatermekre nagy szükség van. Csupán azt mondjuk, hogy ezek önmagukban nem alkalmasak társadalmi támogatás termelésére (legfeljebb lokális léptékben, a lokális aktorok számára). A tornateremava tók a politika működésének (és a szervezet működésének) sajátos egyéni honoráriumait jelentik: a szervezeti keretek ilyen esetekben nem az „elit” és a „nép” (a vezető és a választó) közti interakciót erősítik, hanem a szervezeti vezetők egyéni pályáit o lajozzák. Ez a „honorárium” fontos a közéletipolitikai struktúra számára, mint ahogy fontos az ilymódon működtetett klientúrahálózat is. De ettől a gyakorlattól – legyen bármilyen sűrű – nem vezet egyenes út a választói támogatottsághoz. Hasznos és inte gráló kellékként szükség van még a vízióra is, amely a maga sajátos világával az egyéni/választói azonosulási játszmáknak teret és kifejezési eszköztárat ad. (…) az 1989 végétől föllépő romániai magyar közéleti szereplők az etnikai rehabilitációra építették a kisebbségpolitikai narratívát, s ez gyakorlatilag hiba nélkül működött sok éven át. Nem jelentett gondot a fölmutatott vízióval való széleskörű társadalmi azonosulás, következésképpen mindig elegendő volt egy beintés, egy jelszó, egy utalás és indulhat ott a könyvesgyertyás tüntetés, gyűltek a támogató szavazatok.
