Reggeli Sajtófigyelő, 2007. május - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-05-02
26 küzdött (meg is sebesült), az ötvenhatos forradal omét, midőn Bibó István mellett vállalt szerepet a forradalom igazságainak védelmében és egy demokratikus kibontakozás lehetőségének akkor már reménytelen kísérletében (alig kerülte el a halálos ítéletet), és az új magyar demokrácia kialakítását (midőn a k öztársaság első tisztségviselője lett). Ezek az események forrasztották össze Göncz Árpád sorsát a magyarság és a magyar köztársaság történelmével, és a körülöttük vállalt szerep emelte magasba és hitelesítette azt az életutat, amelyet az elnök bejárt. A három történelmi esemény, valamint a körülöttük vállalt felelősség és mutatott emberi teljesítmény jelöli meg Göncz Árpád történelmi szerepét. Bizton elmondhatjuk, hogy államfői tevékenysége, így is mondhatnám: szolgálata az új magyar demokrácia különleges szerencséje, valósággal az isteni gondviselés különleges kegyelme volt. Göncz Árpádot egész életútja: ifjúságában az egyetemi mozgalmakban végzett munkája, a háború végén ellenállási tevékenysége, majd a kisgazdapártban vállalt szerepe, később, a társadal om peremére vetetten a kétkezi dolgozók élete körül szerzett tapasztalata, sikeres műfordítóként és eredeti írástudóként végzett alkotó munkája, a demokratikus ellenzékben és a Magyar Írószövetség elnökeként mutatott teljesítménye, az, hogy átfogó módon vo lt képes képviselni a mások esetében nemegyszer összeférhetetlennek tetsző huszadik századi nemzeti és európai, népi és liberális, mondhatnám: „jobboldali” és „baloldali” értékeket és hagyományokat, nos, mindez valósággal predesztinálta őt arra, hogy az ál lamélet csúcsán vállaljon közéleti szerepet. (Természetesen a „jobboldali” hagyományon nem a szélsőjobboldalt és még csak nem is a két világháború közötti korszak ókonzervatív politikai örökségét és a baloldali hagyományon nem a kommunizmust értem!) Valój ában ez az átfogó politikai örökség és szemlélet tette Göncz Árpádot rendkívüli módon alkalmassá arra, hogy az új magyar köztársaság első elnöke legyen. A gondolat, tudjuk jól, Antall Józseftől, a Magyar Demokrata Fórum által delegált miniszterelnöktől szá rmazott, és része volt annak a később (pejoratív éllel) „paktumnak” nevezett megegyezésnek, amelyet a miniszterelnök a Szabad Demokraták Szövetségének vezetőivel (mindenekelőtt Tölgyessy Péterrel) kötött. Ma, legalábbis magam úgy látom, hogy ezt a megállap odást igen bölcs politikai megfontolás alapozta meg, és ennek a megállapodásnak az esetleg kiteljesedő következményei elejét vehették volna annak az elszabadult, szinte a 17. századi vallásháborúk és a 20. századi etnikai viaskodások kíméletlenségére emlék eztető politikai állóháborúnak, amelynek ma is tanúi és elszenvedői vagyunk. Göncz Árpád (és ezt a jelenből a félmúltba visszatekintve némi nosztalgikus érzéssel állapítom meg) személyében, gondolkodásmódjában és magatartásában azt az oly szükséges „mintá t” jelenítette meg, amely az akkor már megkezdődő és napjainkra oly tragikus módon kiteljesedő „polgárháborús” rendszer ellenszere volt (lehetett volna). Ennek a politikaiemberi „mintának” a természete bontakozik ki mind az egykori államfő önéletrajzi vis szatekintéseiben, mind a vele folytatott rádiós beszélgetésekben. Már csak ennek következtében is, a jelen kötet nélkülözhetetlen történelmi forrásanyagot jelent – szeretném is a közéletben fellépő emberek, a tanárok és a főiskolai ifjúság figyelmébe ajánl ani. Ennek a politikaiemberi „mintának” a szemlélet átfogó jellege és a közéletben képviselt egyeztető készség jelenti a talán legfontosabb tulajdonságát. Göncz Árpád természetesen tudatában volt és van annak, hogy minden társadalom, minden emberi közöss ég, így maga a nemzet is, egymással vitatkozó és küzdő, hagyományaikat és mentalitásukat, érdekeiket és jövőképeiket tekintve igencsak egymástól különböző embercsoportokból épül fel. Nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy ezeket az érdekellentéteket, felfogásbeli ellentéteket könnyedén fel lehet számolni. Mégis, mint a köztársaság első tisztségviselője, mindig arra törekedett, hogy legalább enyhíteni tudja ezeket a társadalom és a nemzeti közösségen belül kialakult konfliktusokat. Nem lehet azt mondan i, hogy az új magyar politikai osztálytól: a politikai pártoktól és a vezető politikai személyiségektől, akár a saját eredeti pártja vezetőitől különösebben nagy támogatást kapott volna mindehhez. Más talán felőrlődött vagy súlyosan megsérült volna azokba n a teljességgel reménytelennek tetsző erőfeszítésekben, amelyeket Göncz Árpád a mindinkább elvadult politikai belháborúk enyhítése érdekében magára vállalt. Ő meglepően jól viselte még a méltatlan támadásokat, az aljas rágalmakat is, pedig már első elnöks ége idején sem volt igazán fiatal. Jól viselte ezeket, és ennek talán az (is) volt a magyarázata, hogy kitűnő humorérzéke volt, az elvakult támadásokat, amelyek gyakran érték, nem személyes tragédiaként élte meg, jóllehet magam nemegyszer éreztem úgy, hogy fájtak neki a kapott sebek. A humorérzék máskülönben igen ritka tulajdonsága a jelenkor magyar politikusainak (nem mintha, mondjuk, Kádár Jánosnak, Gömbös Gyulának, Tisza Istvánnak lett volna humorérzéke), Göncz Árpád mellett talán (csupán politikusi szer epvállalása kezdeti időszakában) Antall
