Reggeli Sajtófigyelő, 2007. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-04-27
18 A III. cikkely szerint ilyen bűncselekményn ek minősül a népirtás elkövetésére irányuló közvetlen vagy nyilvános felbujtás, valamint az olyan légkör kialakítása, amely kedvez az ilyen bűncselekmény elkövetésének, vagyis a nacionalista, szociális vagy faji gyűlöleten alapuló gondolatok nyilvános terj esztése, a nacionalista és más diszkriminálásra való ösztökélés. Vajon ilyen magatartást tanúsított Edvard Beneš, ha kérdésünket csak az ún. vad kitoloncolásra korlátozzuk, amelynek során a német civilek tízezrei vesztették életüket, és amellyel a lakosok százezreit űzték el otthonaikból csak nemzeti hovatartozásuk miatt? A háború végének közeledtével Beneš fokozza soviniszta kijelentéseit a londoni rádióban elhangzott beszédeiben, és folytatja azokat, mihelyt száműzetéséből való visszatérése után a felsz abaduló Csehszlovákia földjére lépett. A homonnai vasútállomáson 1945. április 3án ezt mondta: „A többi szlávval együtt mindenekelőtt megtisztítjuk hazánkat azoktól az elemektől, amelyek nem tartoznak hozzánk, és már sosem fognak tartozni.” Poprádon 1945. április 28án Beneš már egyenesen arról beszél, hogy „az első feladat lesz megtisztítani az államot a fasizmustól és a nácizmustól, a németektől és a magyaroktól.” Értsd – tehát nem igazságosan megbüntetni a vétkeseket, hanem megsemmisíteni bizonyos etnik ai csoportot mint olyat. És Beneš nyomban hozzá is teszi, hogyan kell mindezt véghezvinni: „Ezt kell tenni minden könyörület nélkül, és a belőle származó minden következménnyel együtt. Ne feledjék, ha ezt nem tesszük meg azonnal, később ilyen alkalom nem l esz. Ezért hangsúlyozom, a köztársaságot meg kell szabadítanunk a németektől és a magyaroktól.” A felszabadult Brünnben mondott beszédében az elnök 1945. május 12én a némettelenítést jelöli meg Csehszlovákia háború utáni felújítása fő politikai céljának , a német nemzetet „nagy emberi szörnyetegnek” nevezi, és újra felhozza, hogy „a német problémát kilikvidálni kell a köztársaságban”. Az elnök felelőssége Nem egészen három héttel később (tehát nem volt szó a „népi igazságszolgáltatás” spontán kirobbanás áról, hanem előre megtervezett és előkészített akcióról) elkezdődött a németül beszélő brünni lakosság utáni szisztematikus hajsza. A Brünni Nemzeti Bizottság elrendeli a 14 és 60 év közötti munkaképes németek munkatáborba gyűjtését. (Begyűjtik az antifasi sztákat is, miközben az aktív fasiszták és munkatársaik már régen elfutottak.) A többieket pedig – nőket, gyermekeket és öregeket, köztük a németül beszélő zsidókat is, aki éppen visszatértek a náci koncentrációs táborokból – rosszabbul, mint a barmokat, a z osztrák határ felé hajtják. Több százan életüket vesztik, vagy kimerültség és a gyűjtő- meg tranzittáborokban uralkodó rettenetes higiéniai feltételek miatt fellépő betegségek következtében, vagy egyszerűen meggyilkolják őket. Azok a derék cseh polgárok, akik igyekeztek enyhíteni német polgártársaik sorsán (például ivóvizet vagy ételt adtak nekik), ki voltak téve az őrző egységek, a forradalmi gárdák bősz fizikai támadásának. Hasonló jelenetek, beleértve a foglyok rettenetes kínzását, mindenütt megismétl ődtek, ahol német kisebbség élt. Mentségére szolgálhate Benešnek mint az állam legfőbb képviselőjének az a tény, hogy abban az időben, amikor javában folyt az ún. vad kitoloncolás, és megtörténtek az azt kísérő bűncselekmények, és amikor a külföldi sajtó meg a humanitárius szervezetek képviselői részéről megjelentek az első negatív reagálások, hirtelen arról kezdett beszélni, hogy a kitelepítést „rendezetten és emberségesen” kell végrehajtani? Aligha. Beneš felelőssége azonban nemcsak abban áll, hogy tová bb szította a nemzeti gyűlölködés már amúgy is nyomasztó háború utáni légkörét. Beneš írta alá azokat az elnöki dekrétumokat is, amelyek megfosztották a német (és a magyar) nemzetiségű polgárokat alapvető emberi és polgári jogaiktól, kialakítva az első ker etét szociális, kulturális és polgári diszkvalifikálásuknak, és ezáltal a nemzeti diszkrimináció területét a nemzeti hovatartozás alapján. Nem állja meg a helyét az az érv sem, hogy Beneš elnöknek nem volt végrehajtó hatalma, tehát nem hozható összefüggés be a forradalmi állami szervekkel, amelyek a nem szláv lakosság üldözésében közvetlenül részt vettek. Az egyezmény IV. cikkelye nemcsak a végrehajtó szerveket, a hivatalnokokat stb. teszi felelőssé a népirtás bűncselekményének elkövetéséért, hanem az alkot mány értelmében felelős kormánytényezőket is.
