Reggeli Sajtófigyelő, 2007. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-04-11
7 mozgalmaknak, hogy világsze rte hozzálássanak mindmáig szilárd országok feldarabolásához. Ez megnyugtatólag hatott némely spanyolországi, homlokát ráncoló államférfiakra, akiknek éjszakai nyugalmát olykor baszk, olykor katalán kísértetek zavarták meg. Egynémely oroszországi politikai körök viszont fogadkoztak, hogy Koszovó sem lehet kivétel, Koszovóra is csak univerzális elvek alkalmazhatók. Tehát: vagy a szuverenitás sérthetetlenségének elve, vagy függetlenítés, de az utóbbi esetben - analógia révén - máshol is lehessen nemzetközi se gítséggel függetleníteni. Vannak, akik azt is tudni vélték, hogy az oroszországi körök a Kaukázus országainak egyikmásik tartománya felé nyújtogatták a nyakukat. Vagy talán a szakadár Csecsenföld pozícióinak erősödése ejtette gondba őket? Hiszen az is ben ne volt a pakliban. Azonkívül Oroszország vezetői nyilván a nyugati országokat is ijesztgetni szándékozták az ott lappangó szakadárság rémével. Vagy csak ilyenolyan kárpótlásra vadásztak a Biztonsági Tanácsban később tanúsítható engedékenységük fejében? Miért gondolhatják az Egyesült Államok és az Európai Unió államférfiúi, hogy Koszovó esetében az egyetemestől eltérő, egyedi megoldásra van szükség? Sohasem fejtették ki. Szerintem úgy ítélik meg, hogy Szerbia sajátos okok különös, egyedi összefonódása fol ytán képtelen úgy integrálni Koszovót, hogy működőképes állam legyen, s tartósan helyreálljon a térség nemzetközi biztonsága. Amikor egyszer Vojiszlav Kostunica szerbiai miniszterelnök azt bizonygatta Ahtisaarinak, hogy a szuverenitás elvének tiszteletben tartása Szerbiára is érvényes kell hogy legyen, a finn diplomata azt válaszolta, hogy a szuverenitás elve mellett léteznek más elvek is. Törhetjük a fejünket, hogy melyekre gondolt. Az önrendelkezésre aligha. Azt csupán az albánok emlegetik. Meg olykor a b oszniahercegovinai szerbek szélsőségesei. A választ alighanem abból kell kihámoznunk, ami Koszovóval az utóbbi évtizedekben történt. Foglaljuk tömören össze a legfontosabbakat. Szlobodan Milosevics 1989ben a szerbiai parlament alkotmánysértő döntésével megszüntette Koszovó és Vajdaság autonómiáját; mindkettő egyszersmind a jugoszláv föderáció "alkotóeleme" is volt. A koszovói parlament azonban nem oszlott fel; pár hónapra rá Kacsanik városkában titokban összeült, proklamálta, hogy nem ismeri el a Koszov óra kiterjesztett szerbiai uralmat, Koszovót pedig Jugoszlávia keretében köztársasággá nyilvánította. Ezt sem Szerbia, sem Jugoszlávia nem ismerte el. A koszovói albánok azonban Ibrahim Rugova személyében illegálisan megválasztották köztársasági elnöküket, majd kormányukat is, és passzív ellenállást hirdetve létrehozták saját iskolahálózatukat, egészségvédelmüket, közigazgatásukat. Ezek az intézmények mindenki szeme láttára a "hivatalos " koszovói intézményekkel párhuzamosan működtek. Az albánok külön adózással tartották fenn őket. A "hivatalos" intézményeket teljes egészében a lakosság tíz százalékát kitevő helybeli szerbek vették a kezükbe. Milosevics ezt a helyzetet, míg a számára font osabb horvátországi, majd boszniai háború dúlt, csaknem sztoikusan tűrte. 1995ben a daytoni békeszerződés nem hivatalosan arra kötelezte, hogy rendezze Koszovó státusát. Ő azonban semmit sem tett. Saját szája íze szerint nem is tehetett. Az állami terror idővel Koszovóban fokozódott. 1998 márciusában a szerbiai karhatalom Szrbica térségében körülvett egy házat, s mivel a megadásra felszólított, terroristáknak nevezett férfiak nem jöttek elő, szétlőtte az épületet, amelyben több mint harminc személy, többsé gükben gyermekek, asszonyok, aggastyánok is életüket veszítették. Erre Koszovószerte albán felkelés tört ki. A Koszovói Felszabadító Hadsereg előbb elfoglalta a vidéki városok jelentős részét, de 1998 végére Milosevics hadserege a felkelők nagy részét kis zorította az országból. 1998 végén a nemzetközi közösség Rambouilletban, majd Párizsban tárgyalásokat szervezett a Milosevicskormányzat és a koszovói albán felkelők küldöttsége részére, s egy magas szintű, Koszovó számára Szerbia keretében létrehozandó a utonómia elfogadását kínálta fel nekik. Az albánok aláírták a papírt, a Milosevicskormányzat azonban elutasította. Milosevics 1999 februárjában felújította a háborút a Koszovói Felszabadító Hadsereg időközben hazaszivárgó alakulatai ellen, egyszersmind tö megesen elüldözte otthonából, s irtani kezdte az albán lakosságot. 1999 márciusában a NATO bombázni kezdte Szerbiát. A Koszovói Felszabadító Hadsereg a NATO hallgatólagos szárazföldi szövetségeseként végül ellenőrzése alá vonta Koszovó Albániával határos ö vezetét. 1999 júniusában Milosevics elfogadta a békefeltételeket, seregeivel elhagyta Koszovót, s ezzel egy időben a koszovói szerb lakosság túlnyomó többsége Szerbiába menekült. A helyzetet az ENSZ 1244es határozata szankcionálta. Miközben létrehozták a nemzetközi protektorátust, a Koszovóban maradt szerbek elszenvedték a mintegy nyolcszázezer, a háború alatt elüldözött albánok emberáldozatokat követelő bosszúját. A nemzetközi protektorátus irányításával Koszovó ideiglenes alkotmányt, ideiglenes parlament et, ideiglenes kormányt kapott, amelylyel a Koszovóban maradt szerbségnek csak elenyésző része volt hajlandó együttműködni. Milosevics bukása után csakhamar kiderült, hogy a szerbiai demokrata kormányok sem képesek nemhogy együttműködni, de kapcsolatot sem teremteni a koszovói albánok bármelyik politikai áramlatával vagy politikai személyiségével. Ritka koszovói
