Reggeli Sajtófigyelő, 2007. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-03-19
31 határok, hány dikt atúra ült az itt élő népek nyakába, hány rendszer támadt hirtelen a semmiből, és hullt vissza később ugyanoda, hány remény éledt fel azóta, és hány reményt tapostak szét katonabakanccsal vagy hernyótalppal! De ha azt veszem, hogy mi érvényes és mi nem abbó l, amit a márciusi ifjak célul tűztek maguk elé, és amiért egy huszonhat éves fiatalember, egy hatalmas tehetségű, költő, Petőfi Sándor, aki komolyan vette az életben, amit elmondott versben, az életét adta Segesvárnál, akkor bizony még mindig kevés az azó ta eltelt idő. Hiszen szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akartak ők, és mindez ma is célunk nekünk, mert szabadságból, egyenlőségből, testvériségből ma sincsen elegendő. Legyünk tárgyilagosak, persze! Hiszen 1848ban valóban felfutott az európai bö rzén a szabadságrészvények, egyenlőségrészvények, testvériségrészvények ára, de aztán a huszadik században a mélypontra zuhant ezeknek az értéke, a szabadság azt jelentette, hogy szabad a többségnek a kisebbséget deportálni, börtönbe zárni vagy legalább anyanyelvétől megfosztani, az egyenlőség azt jelentette, hogy hosszú korszakokon át egyenlő módon éhezhettek errefelé a nemzetek, a testvériség pedig annyi volt, hogy volt egy nagy testvér - Big Brother, ahogy manapság mondják orwelli szóhasználattal , a ki mindent tudott, mindent látott, és egyoldalú testvéri szeretetébe majdnem belepusztultunk. Ennyi jutott nekünk sokáig a szabadságból, egyenlőségből és testvériségből. Mert 1848 szabadságharca után itt ebben a régióban történt valami végzetes dolog: a ne mzetállam eszméje legyőzte a nemzeteket. Hiszen a nemzetállam egy olyan ravasz találmány, amely hosszú távon a győzteseket is vesztessé teszi, őket is függőségbe taszítja, ők sem lesznek boldogok, mert állandóan félnek a kisebbségtől, állandóan attól reszk etnek, hogy elveszi tőlük valaki ezt a történelmi kitalációt, ezt a csillogóvillogó bóvlit, amit úgy hívnak, ismétlem, hogy nemzetállam: egy állam, egy nemzet, egy nyelv. De az is igaz, hogy a huszadik századdal együtt elmúlni látszik ez a lázálom is, k evésnek tűnhet az 1848 óta eltelt idő, de hosszúnak látszik mégis ugyanakkor az a tizenhét esztendős út is, amit 1989 óta megtettünk. Zászlónkért, himnuszunkért, anyanyelvünkért, iskoláinkért emberek haltak meg 1990 márciusában, szórványvidéken csak a nagy kabát alatt lapult a kokárda, ha ott volt egyáltalán, ma pedig már megszokott, szinteszinte szokványos, hogy a román miniszterelnök üzenetben üdvözli az ünneplő magyarságot. Lehet, hogy még nem mindenkinek itt Romániában, de nekünk, magyaroknak, ma már hi vatalos ünnepünk március 15. Az pedig másfél évtizeddel ezelőtt tényleg elképzelhetetlen lett volna, hogy a kolozsvári magyar színházban együtt ünnepel velünk a Magyar Köztársaság elnöke. Őszintén örülünk, hogy itt van velünk! Megkérdem hát ismét magamtó l, magunktól: soke vagy kevés, ami egy régesrégi esős március 15e óta itt végbement? Társadalmi értelemben természetesen nagyon sok, alapvetően megváltoztak azóta a társadalmi viszonyok itt is, máshol is. Nemzeti céljainkat viszont – és nem csupán nekün k, hanem másoknak is – ezután kell megvalósítanunk. Azt mondtam az imént, hogy a nemzetállam legyőzte a nemzeteket. Most a nemzeteknek kell legyőzniük a nemzetállamot! Hány esély volt erre az elmúlt másfél évszázadban! Kossuth Lajosék álma a Dunai Konföder ációról, és még azelőtt egy megegyezési kísérlet Nicolae Bălcescuval... Aztán Deák Ferencék kiegyezése és az ennek nyomán létrejött OsztrákMagyar Monarchia, amely lehet, hogy a népek börtöne volt, de még mindig lakhatóbbnak tűnik, mint a jóval későbbi szo cialista barakkok. És még hányan és hányan próbálkoztak itt megbékíteni a nemzeteket, kitalálni valami normális államformát, valami élhető, minden etnikum által vállalható keletközépeurópai világot. Széchenyi István, Eötvös József, Mocsáry Lajos, majd ké sőbb csak itt, Erdélyben is Kós Károlyék vagy Jakabffy Elemérék mennyit töprengtek a népek, nemzetek önrendelkezéséről, kisebbségi jogokról, autonómiáról, együttélésről. Most új esély kínálkozott számunkra. Igen, végre elérhető távolságra van tőlünk egy új állameszme, egy új nemzetfelfogás az Európai Unióban. Végre együtt lesz, együtt lehet magyar a magyarral. Nagy szavak ezek? Így van, de nagy szavak, nagy álmok, nagy tervek nélkül nem érdemes ebbe a munkába belefogni! Ez 1848ban is érvényes volt, ma is érvényes! A nagy szavaknak, nagy álmoknak, nagy terveknek csak akkor nincsen fedezetük, csak akkor csengenek hamisan, ha nincsen mögöttük elszánás a munkára, a küzdelemre, ha nincsen mögöttük pontos elképzelés a megvalósításra. Az Európai Unió nagy kihí vás, nagy lehetőség, nagy felelősség nekünk! Könnyen válhatunk valamiféle fogyatkozó, egzotikus népcsoporttá mi, erdélyi magyarok, ha nem leszünk szolidárisak, de ha van bennünk erő, képesség az egységre, akarat és hűség az összefogáshoz, akkor végre talán megvalósíthatjuk a sok elvetélt terv után azt, amelyik felfelbukkant, aztán háttérbe szorult, de ma ismét lehetségesnek látszik: felépíthetünk egy svájci mintájú Erdélyt! Miért ne lehetne a szabadság, egyenlőség, testvériség földje Erdély végre valahára? Mint ahogy
