Reggeli Sajtófigyelő, 2007. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-03-19
25 legkevesebb, amit mondhatok - felkavaró és elgondolkodtató, hogy inkább mégsem tenném. Figyelmeztetném magunkat egy pár dologra, és inkább kérdéseket intéznék önmagunkhoz. Talán bizonytalan válaszkísérleteim is vann ak, de nem túl sok. '48 a kereszténység felvételét követő időszak legnagyobb változása Magyarországon. Forradalmat mondok és szabadságharcot. Szemünk előtt a márciusi ifjak ragyogó tettei állnak. De, ugye, legalább önök emlékeznek arra, hogy mindaz, amit nagyszerűnek gondolunk, ami történelmileg felülmúlhatatlan '48ban, az nem az utcán történt, az március 15ének hajnalán már készen volt. Indult a programmal a hajó Pozsonyból Bécsbe. Amit forradalomnak gondolunk, az nem az utca forradalma volt, az a törv énykezés, a törvényhozás forradalma volt. Ma úgy mondanánk, hogy reform. Aztán jött a királyi leirat, 17én jött egy új kormány, és az új kormány a pozsonyi reformországgyűlés programjából áprilisra törvényt alkotott. Nagyot változott a világ: polgári jo gegyenlőség, sajtószabadság, a jobbágysorsból való felszabadítás, és folytathatnám a sort. Bizony, reformok voltak. És talán épp az örökváltságról szóló törvény, a 48. évi 9. törvény használ egy csodálatos fordulatot, ami talán ahhoz kell, hogy megértsünk valamit '48ból. Azt mondja, hogy a volt földesurak kártalanítását - ma azt mondanánk, hogy kárpótlását - helyezzük a nemzeti közbecsület védpajzsa alá. Nemzeti közbecsület. Mert létezett közbizalom. '48 két nagy pillére a bátor országgyűlési forradalom, a reform és a közbizalom. Ez a hazafias program. És a közbizalom léte tette azt lehetővé, hogy ma nem kell megkérdeznünk, hogy ki volt nagyobb hazafi, Batthyány Lajos vagy Petőfi Sándor. Mondhatnák, ez istenkáromlás. Batthyány a korábbi reformellenzék vez ére, aki '49 októberében aztán vérét adja. Hogy jön ide Petőfi, a márciusi ifjú, a Nemzeti dal szerzője, a vátesz? Csak azért, mert 15ét követően nem telt el hat hét, és már Batthyányval szemben találja magát, és nem a kormánypártiak sorát, hanem - Uramis ten, láss csodát - az ellenzék erejét növeli? Bizony, bizony, akkor is volt kormánypárt és akkor is volt ellenzék, és most, mintegy 160 éves távlatból, azt látjuk, hogy két megkérdőjelezhetetlen tekintély, két ragyogó férfi, Batthyány és Petőfi, mindkett en vérüket adták a hazáért. Másik oldalon szerepeltek. Mert volt közbizalom, mert tudták, hogy hazájukat szolgálják. Mert tudták, hogy a haza nemcsak az, amit ők gondolnak, hanem az is, amit riválisuk. Mert tudták, hogy a haza több, mint amik mi vagyunk, d e mi is benne vagyunk. Hogy önök, itt, a Művészetek Palotájában, és azok, akik otthon néznek vagy hallgatnak bennünket, ők Magyarország, ők a haza. Meg szüleink, nagyszüleink, meg valamennyiünk sorsa. A hazafisághoz egy dolog biztosan kell: elfogadni, hogy a haza nem én, hanem a haza mi valamennyien vagyunk. Ez a hazafiság első parancsa. Nincs más dolgom, mint elköszönni azzal az egy sorral, amit a Kossuth nóta refrénjeként megtanultunk valamennyien, tudja ifjú és öreg, és amely mind a mai napig eleve nen él bennünk, és összefoglalja nemcsak 184849 örökségét, hanem talán programot ad valamennyi mai hazafinak is: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Vagy két beszédírót alkalmazott, vagy a miniszterelnök maga írta az esti díszelőadáson elmondott szö vegét, ugyanis a beszéd egyharmada táján erős stílustörést tapasztalhatunk. Az első rész ihletője valószínűleg Adamis Anna, az LGT szövegírója. Ebből következik, hogy a mindnyájan összetartozunk, fajra, nemre, politikai hovatartozásra és szexuális orient ációra való tekintet nélkül gondolat profibban megvan már a Miéink itt a dal és a Neked írom a dalt című slágerekben, melyekkel ellentétben a kormányszó szövegét nem lehet tábortűz mellett énekelni. Ezt a hangulati bevezetőt nyugodtan el is felejthette v olna Gyurcsány, mert a második rész retorikailag ügyesebb. Némi aktuálpolitikai áthallással arra emlékeztetett, hogy a márciusi ifjak nem sokra mentek volna, ha a korábban már leszögezett követeléseket nem vállalja fel az országgyűlés, és nem bólint rá a m egszorongatott császár.
