Reggeli Sajtófigyelő, 2007. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-03-08
22 Nem pusztán azért, mert ha minden kiderülne, fejüket vennék. Nem ezért, Béla. Hanem azért, mert ők saját árulásukkal önazonosak – s már semmi mással. Te tudod ezt. Ilyen például a te Verestóy barátod. Talán egykori értelmiségiként még azt is belátod, halványan dereng benned, hogy aki minden rendszerben felül van, az egészen bizonyosan gazember. Ezt a megkerülhetetlen és átugorhatatlan igazságot színesíti, árnyalja mindaz, amit romániai magyarként meg kellett cselekedni a „felül levésért”. Tudom én, és tudod te is: magyarázat mindig van. Ha nem lenne soha semmi magyarázat, az emberiség csupa hősből és megvesztegethetetlenből állna. A szomorú tapasztalat ezzel szemben az, hogy az emberiség majd’ egyharmada árul ó, gazember és szarjankó. Egyharmada tudatlan vagy csak „szimplán becsületes”. A maradék egyharmad pedig hajlandó hős is lenni, ha muszáj. Ti sajnos az első egyharmadot erősítitek, ezért vagytok mindig tele magyarázatokkal. Mondom, mindig van magyarázat. Ephialtes is meg tudta magyarázni. Ő volt az a görög, aki Leonídász hátába vezette a perzsa sereget ott, a Thermopülaiszorosban. Ephialtes nélkül a perzsák soha nem tudtak volna győzni, hiába voltak felfoghatatlan túlerőben. És Ephialtes minden bizonnyal megmagyarázott mindent azon az utolsó éjszakán. (Különös játék ez, Béla: van, aki egyetlen pillanat alatt lesz emberből árulóvá, s van, akinél ez egy hosszú folyamat. Az utóbbi a rosszabb. Mert olyankor az áruló tényleg elhiszi, hogy ő cselekszik helyesen . Olyankor nem megmagyaráz, hanem hisz. És olyankor már a kivégzés sem segít. Olyankor inkább kitüntetést osztogatnak, ha érted még az ilyesféle dolgokat, Bélám…) Szóval Ephialtes megmagyarázta. Biztosan az elkerülhetetlen végzettel magyarázta meg. Hogy nincsen értelme az ellenállásnak, hiszen a perzsák mint a tenger, s akkor pusztulás helyett inkább éljünk túl. S ha volt neki, hát akkor a család is felrémlett őbenne, szegény Ephialtesban; az asszony, a gyerekek, a jövő. Átkozott egy hóhér ez a jövő, Bé la. Az ő nevében vagyunk kaphatóak a legtöbb aljasságra, s az önigazolást keresgélő gazemberek, árulók, aljasok és szarjankók is legtöbbször a jövőt emlegetik. Mintha lehetne jövőt rakni árulásból és aljasságból… Beteges alkalmazkodni akarásból; jaj, pedig dehogyis lehet! Vagy, most mondd meg őszintén, lenne még magyarság ezen a büdös világon, ha Hunyadi, Dugonics Titusz, Dózsa, Tomori, Dobó, Zrínyi, Szondi, Rákóczi, Petőfi, Kossuth, Bem, Nagy Imre, Tóth Ilona, Mansfeld Péter – és bizony Tőkés is megmagyará zta volna? Akkor már nem lenne, Bélám. Akkor Verestóy és Markó lenne minden odaát, és Gyurcsány meg Kóka lenne minden ideát. Rémes lenne. Az lenne benne a legrémesebb, hogy már senkinek sem tűnne fel, hogy milyen rémes… Értede, Bélám? Ephialtes megmagya rázta. Aztán megnyúzták és kitömték a bőrét arannyal. A görögök? Nem! A perzsák! Akiknek elárulta saját véreit, ők cselekedték meg vele ezt a csúfságot. Ugyanis az árulóknak nagyjából ez a sorsuk. Azok is megvetik őket, akik használják az aljasságukat. És az eleven megnyúzatásnál csak egy szörnyűbb sors van, Béla: megérni az emberi kor legvégső határát az elárult közösségben. És állandóan válaszolni a fel sem tett kérdésekre. És önigazolást keresni. És félni. És félelemből engesztelhetetlennek, keménynek, m eg nem alkuvónak látszani. És tudni, hogy már nem igaz semmi sem. És ismerni az összes fel nem tett kérdést. Azért olyan nagyon sok nincsen már hátra. S valamikor benned is munkált a jelet hagyás kényszere. Jó lenne hát tudni, mit hagysz, mit hagytok hátr a. A girbegurba székely falvakban. A sok hideg sárban. A halni készülődő öreg székelyekben, az elmenő fiatalok szeme villanásában. Mit hagytok hátra a kilátástalanságban és a soha el nem múló reménykedésben; hagytoke hátra
