Reggeli Sajtófigyelő, 2007. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-01-27
14 pénzzel mindent el lehetett intézni. Ő nem Bulgáriában vagy Romániában intézte, mint annyi szerb, hanem a „gyönyörű Prágában”. – Nem hiszik a nyugatiak sem, hogy itt másfél millió félnótás van, aki nagyszerbiázik, elszigetelődne vagy kedvét leli abban, hogy gyűlölje más nemzetiségű polgártársait – szabadkozott egy polgár, aki nem radikális ugyan, de oda adta a voksát. – Maga megengedné, hogy valaki mesterkedésekke l próbálja befolyásolni, kire szavazzon, hogy aztán magának jó legyen? Mást nem tehettem ez ellen, csak hogy nem úgy szavaztam – srófolt nemzeti büszkeségén. Íme a legendás szerb dac, amely annyi kárt okozott. Nem várt választ kérdésére, mert folytatta is azzal, hogy „a politikusok mind egyformák”. Illetve nem egészen. – A radikálisok annyival különbek vagy talán naivabbak, hogy nem fordítottak nagyot a köpönyegükön. Draskovicséknak is voltak a háborúban csapataik, a szerb gárda. Aztán demokraták lettek. M ost kiestek a parlamentből. Ne firtassuk, hogy miért fényképezkedett Kostunica egy nagy mordállyal a kezében a háború idején. Most demokrata. Igaz, Seselj is géppuskával pózolt. De ő Hágában van. A „demokraták” rájöttek, hogy milyen jól jövedelmez, ha a Ny ugat támogatja őket anyagilag a radikálisok ellenében. Mit gondol, a Liberális Demokrata Párt hogyan tudott szinte a nulláról bejutni a parlamentbe? Ahhoz pénz is kell. Mondok magának valamit. Maga magyar. Tudja meg, hogy jobban járnának egy radikális korm ánnyal, mint a szerb demokratákkal, mert a radikálisoknak tettekkel kell megcáfolniuk, ami rájuk ragadt – nem tagadom, okkal – , Kostunicáék pedig annyit hazudtak a kisebbségeknek, és fognak is hazudni, amennyit akarnak. Nekik lehet, ők demokraták – mondta. – Jó, nem kell tartani radikális kormánytól – tette hozzá. – De nem azért, mert a radikálisokkal senki sem lépne koalícióra, hanem azért, mert ők sem estek a fejükre, hogy azt a kormányt irányítsák, amelyik elveszíti Koszovót. A radikális vezetők éppen ol yan reálpolitikusok, mint a demokraták. Tudják, hogy Koszovó már nincs, de azt is tudják, hogy akkor vesztik el végérvényesen, amikor a szerbek ebbe belenyugodnak. Ebben – és sok másban is – a szerb radikálisok és demokraták egyetértenek. vissza Zálogházban - Sigmond István irodalmi díjáról és a romániai magyarok simogatásáról Magyar Nemzet 2007. január 27. Szerző: Papp Ágnes Klára Sigmond István kolozsvári író nyerte el nemrég az aradi Irodalmi Jelen című folyóirat negyvenezer dolláros összdíjazású jeligés pályázatának első díját Varjúszerenád című regényével. Hatalom és elis merés iszonyáról, abszurd világszemléletéről, december ötödikéről beszélgettünk az íróval. Sigmond István író 1936ban született Tordán, 1959ben jogi diplomát szerzett Kolozsvárott, 1970ben színházi szakfelügyelő a Kolozs megyei kulturális bizottságban , 1980tól három éven át a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója, 1989 végétől a kolozsvári Helikon című irodalmi hetilap szerkesztőségi főtitkára. 1969től tizenhat elbeszéléskötete, illetve regénye jelent meg. 2005től a Magyar Művészeti Akadémia tag ja. Az Irodalmi Jelen pályázatán a 283 beérkezett pályaműből az ön regényét választotta ki a zsűri, amelynek összetételét Böszörményi Zoltán főszerkesztő a mai napig sem hajlandó elárulni. Ezenkívül megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány egyik d íját. Mellesleg nemrég múlt hetvenéves. Most ért pályája csúcsára, vagy másképpen vélekedik a korábbi méltatlan mellőzés utáni díjesőről? – Hogy közhellyel kezdjem: az írói pálya csúcsához semmi köze sincs a díjak sokaságának – ez egyébként csak csepergés volt, nem eső – , milyenségének vagy a politikai, irodalmi hatalom hozzánk való viszonyulásának. Persze fontos a szakmai elismerés, talán fontosabb, mint az olvasói érdeklődés – ezt fájó szívvel mondom, mert ki vagy mi lehet fontosabb az olvasónál? – , amely re számítani sem lehetett mindeddig, a könyvek terjesztése ugyanis olyan mértékben csapnivaló, hogy ez – paradoxonjaink egyike – a kiadók sikeres merényletét jelenti saját szerzőikkel szemben, nincs mögötte szándék, csak a XXI. század hányaveti, nyegle nem törődömsége. A szakmai elismerés huzamos ideig való elmaradása viszont képes derékba törni egy írói pályát. Az ön által megfogalmazott „méltatlan mellőzést” az abszurd élethelyzetek megvetésével élem át, tudatában vagyok annak, hogy például a József Attiladíjat, amely régebben a szakmai elismerést jelentette, most a politika adja, az erdélyiek esetében az arra érdemesnek látszó írók közül az éppen haldoklók vagy súlyos betegséggel küszködők kapják meg. Ha veserákos leszek, én is megkapom a József Attiladí jat, a miniszter elvtárs személyesen fogja átnyújtani, illedelmesen hallgatni fog a veserákomról, lehet, hogy ki kell majd zokognom magamat a miniszteri vállon, de egye fene, ez még belefér. De nem ez volt a kérdés. Az ember hetvenévesen – ha nem skizofrén – valamivel tárgyilagosabb tud lenni önmagával szemben is, vagy maradjunk abban, hogy tárgyilagosabb kellene hogy legyen. Tudatában kell lennie annak, mennyire tudta kiaknázni képességeit, de főleg, hogy milyen képességekkel rendelkezik, s ezek
