Reggeli Sajtófigyelő, 2007. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-01-27
15 függvényéb en megközelítettee saját csúcsait. Akinek az az érzése, hogy a csúcson van, csak sajnálni lehet. S aki ezt közzé is teszi, azt megvetem. Szigorú lennék? Nem hiszem. Mert nincs olyan csúcs, amely a végtelen végét jelentené. A hozzánk legközelebb állót bizt osan el lehet érni, egyetlenegy mozdulatot kell csak megtenni, csakhogy ehhez a mozdulathoz több évtizedes megfeszített munkára van szükség. Néhány élőnek ez már sikerült, megnevezésüket nem vállalom. A holtak közül csak egy nevet említek: Hamvas Béla. Hog y pontosabban fejezzem ki magamat: Karnevál. Ő az egyedülálló. A mindenség maga. Ha újra lehetne teremteni a világot, belőle kellene kiindulni. Hamvas Béla társaságában könnyedén járkálhatnánk a tengerek vizén. Gyalogszerrel. Sajnos erről is le kellett mon danunk, mint sok minden egyébről. Marad a szennyben, a mocsokban való botorkálás. Nem érzem azt, hogy elérkeztem pályám csúcsára. Nem tekintem nagyképűségnek, éppen ellenkezőleg, ha azt állítom, hogy a díjazott Varjúszerenádnál többre is képes vagyok, képe snek kell lennem. – Alig több, mint egy hónappal az őszi díjátadás után az Alexandra Kiadó megjelentette díjnyertes regényét. A zsűri mint „félelmetes nyelvi érzékkel és profi módon megírt pusztulástörténetet” méltatta a pályaművet. Ez a tizenhatodik kötet e. Valóban ezt érzi a legjobb könyvének? – Nem. A legjobb könyvem Angyalfalva címet viseli. Regény. Nemrég fejeztem be. Egyelőre részletekben teszem közzé, aztán remélem, könyv formában is olvasható lesz. Ezt a könyvet többnek érzem a Varjúszerenádnál, tal án azért, mert egy férfi monológja, nem egy gyereklányé, s a férfilélekhez nyilvánvalóan jobban értek, vagy azt hiszem, hogy jobban értek. És lélekbe markolóbbnak érzem a drámaiságát is; ez is valamiféle pusztulástörténet, csak nem egy lélek, hanem egy egé sz közösség pusztulástörténete. Az ilyen jellegű témákban egyre inkább otthon érzem magamat. – Könyvei bővelkednek az abszurd, groteszk, mármár horrorisztikusnak mondható sokkoló elemekben. Hadd olvassam fejére a saját szavait: „Nem tudok írni napfényes n ovellát, amíg a pusztulás kavalkádja ránk szakasztja az eget: szeszély és fejetlenség, butaság és immoralitás, gyalázás és önámítás, aljasság és álnokság, blöff és rettegés, átok és ricsaj, kudarc és narkózis, önkívület és hajsza, iszony és csőd – a történ elem zálogházában szorongunk mindannyian. Hogy miként próbáljuk kiváltani magunkat ebből az istenverte zálogházból, nos, erről is szólnak ezek a novellák.” Miért érzi úgy, hogy nem tud, nem lehet „napfényes novellát” írni? – A humor háttérbe szorul műveim szinte mindegyikében, nem kerülhet előtérbe, ha ott van az örök megaláztatás, amely hűségesen kíséri hőseim mindennapjait, néha a morbid humor kikandikál mindezekből, fekete humor vagy valami ilyesmi, mert azon már csak eszméletvesztésig röhögni lehet, ha valakit mondjuk halálra ítélnek vélt vagy valós bűnei miatt, de mielőtt kivégzik, meggyalázzák, megverik és leköpik, aztán újra meggyalázzák, megverik és leköpik, s amikor végre ott áll az akasztófa alatt, még egyszer, utoljára kap egy hatalmas pofont, azt án még egyet és még egyet, majd leráncigálják az akasztófa alól, s még egyszer meggyalázzák, megverik és leköpik… Nos, mindezektől meg lehet szakadni a röhögéstől, csak egy ilyen jelenetsort tudni kell megírni, s ha valaki hitelesen meg tudja írni, az a gy őzelem. S hogy miért írok ilyesmiket? Miért csak halva születés, holtan élés, halál? Miért csak kínok, szenvedés, gúny és ütleg? Vajon az egyperces örömök meddig tudják cipelni csenevész hátukon a százperces bánatokat? Miért nem jön el soha az a pillanat, amely értelmet ad a következő pillanatnak? Miért nem tudjuk szeretni azt a pillanatot, amely értelmet adott az elmúlt pillanatnak? Miért kell állandóan arra emlékeztetni, hogy áldozatoknak születtünk? Az embrió bizonyára a majdani borzalmak tudatában várja kérdőjelként összegörnyedve a születést, s amikor világra jön, ordít keservesen. Miért? Miért? Miért? Hogy miért nem tud érvényesülni a humor adta felszabadító érzés a műveimben? Éljen valaki Romániában hetven évig, s akkor nem fogja kérdezni. Bennünket s imogatni kellene, valahogy úgy, hogy ne vegyük észre. Mert ha látványosan történne, akkor úgy nézne ki, hogy egy anyaországi kiállna a pódiumra, és szólna: „Romániai magyarok! Beállni simogatásra! Egyenként, sorban, és pofa be!” Ez ugyan nem következett be , de helyette kaptunk december ötödikét, nesze neked, kis testvér, rágódj rajta! Hol itt a napfény, amelyet meg kellene írni? Hol van? – Több éven át a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeti igazgatója volt. – Az író néha rövidebbhosszabb szünetet tart. Nem arról az időszakról beszélek, amikor az ember befejez egy munkát, s úgy érzi, hogy kész, kiírtam magamból mindent, egyetlenegy gondolatom sem maradt megíratlanul, vége. Aztán egy idő után kezdődik elölről minden… A hosszabb szünetekre gondolok, amelye k objektív, esetleg szubjektív okokkal magyarázhatók. A szubjektív: az írói válság. Ettől minden írót őrizzen meg az Isten. Az objektív okok egyikét én is átéltem, amikor kineveztek a kolozsvári opera művészeti igazgatójának. Ez egész embert kívánt, napi t íztizenkét órás jelenlétet; életemből három évet erre áldoztam. Az Erdélyben működő egyetlen magyar opera igazgatása sokkal fontosabb volt számomra, mint a saját írói pályám. Ettől a másik múzsától ösztönzést ugyan nem kaptam egyebekre, de okultam belőle. Ez az úgynevezett okulás az írói lélektanhoz és persze az előadóművészek lélektanához kapcsolódó téma. Arról van szó ugyanis, hogy az írónak, vélekedésem szerint, úgy kell nekifognia az íráshoz, hogy telítve legyen a saját zsenialitásával. Írás közben hin nie kell abban, hogy gondolatai egyedülállóak, a forma, amelyet mondandója megfogalmazására használ, kizárólag az ő
