Reggeli Sajtófigyelő, 2007. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-01-27
13 sajtót; előbbit azért, mert a magyar többségű vidékeken is keményen kampányolt, utóbbit meg azért, mert ennek teret is adott. De a szerb politika bírálója sokkal inkább a MÖK, amelynek tagjai közül volt, aki egyenesen azt állította: egyetlen többs égi párt sem demokratikus, ami pedig a külvilág számára látható, az csak kirakat. A Demokrata Párt véleményéről sokat elárul, hogy alelnöke erre csak annyit mondott, Magyarországon is volt olyan jelentéktelen párt, amelyik teljes támogatásáról biztosította Szlobodan Milosevicset. Ám a viták sem terelhetik el a figyelmet az olyan kérdésekről, hogy kinek lesz mersze valaha is kiadni a leginkább keresett háborús bűnösöket, Ratko Mladicsot, Radovan Karadzsicsot, rendezni a Boszniai Szerb Köztársasághoz fűződő v iszonyt, vagy elismerni, hogy a bő gyermekáldással büszkélkedő albánok előbbutóbb „felfalják” az egyre fogyó koszovói szerb közösséget. Az egykori véreskezű parancsnokokról szólva ma majd minden politikus arra emlékeztet: a horvát Ante Gotovinát a Kanáriszigeteken fogták el, s hozzá hasonlóan a szerb bűnösök is külföldön tartózkodnak. A Boszniai Szerb Köztársaságot illetően a többség belátta, nem lehet szó a két ország egyesítéséről, így most az a kérdés, miként tudja megakadályozni Belgrád, hogy a boszni ai szerbek rá – vagy akár épp a Vajdaságra – telepedjenek. Koszovó sorsa megpecsételődött, amit előbbutóbb Belgrád is kénytelen lesz megérteni, s már csak abban reménykedhet, hogy lesz, aki megvédi a határon kívül rekedt szerbeket. vissza Félnóta - Választások után: a radikális, a demokrata meg a géppuska Magyar Nemzet 2007. január 27. Szerző: Sebestyén Imre Feldvari vagyok – mutatkozik be. – Akkor magyarul is beszélhetek – fordítom át szerbről a szót, a Földvári nem ri tka név a magyarban. Fejét rázza. Nem tud magyarul. Rutén. Amint elmesélte, családja annak idején – még ott, ahonnan jött – ki volt téve a magyarosításnak, akkor vette fel a Feldvari nevet. Hogy önszántábóle vagy erőszak hatására, azt nem tudni, erről nem szól a családi krónika, de arról sem, hogy volte az ősök között magyar. Szlovák igen, mert szerinte onnan van a családban a kulen készítésének a tudománya, füstölőt is azért nyitottak, s azért vagyok én most nála a füstölésre szánt jó paprikás kolbásszal . Ám Szerbiában most nem a finom eledelekről beszélnek, bár errefelé az ételeknek is van nemzetiségük, még talán politikai állásfoglalásuk, világnézetük is, ám azok nem elválasztják, hanem összehozzák az embereket. Az a szerb, aki török kávét iszik, biztos an konzervatív, a világért sem engedné meg, hogy ne dzsezvából szolgálják föl a zaccos kávét. Mert kávéfőzőből csurgatva elvennék az ízét. Egy hagyománytisztelő szerb nem kapható ilyen európai affektálásra. Mint ahogy a lokálpatrióta bácskai sem mond le a szármáról, pedig az csak annyiban különbözik a töltött káposztától, hogy jobb nála. Szívesen ülnek egymás asztalához halpaprikásra, amelyet a vajdasági szerb fispaprikásnak ismer még a Monarchia idejéből. S éppilyen fogadtatásra talál itt a nem éppen tájid egen muzulmán báránysült. Mostanság azonban a politika van terítéken. Feldvari füstölt, és közben utókampányolt. Azt igyekezett elmagyarázni, hogy a radikálisokon kívül másra nem volt érdemes szavazni. Feldvari radikális. Annak a pártnak a tagja, amelyet s zélsőségesen nacionalista szervezetnek tekint a világ. Természetesen nem mossa le e pártról a múltban elkövetett gonosztetteket sem az, hogy magyarok is beléptek a soraiba, sem az, hogy tíz kisebbségi képviselőt is bejuttat a parlamentbe, de még az sem, ho gy kisebbségi nemzeti pártokkal lépne koalícióba – ha azok is akarnák – , fontos minisztériumokat bízva rájuk. Feldvari is tud pártja viselt dolgairól, s ennek tudatában radikális. – Régen volt, elmúlt – érvelt. – A jövő felé kell fordulni. Feldvari nem lát szik radikálisnak. Hogy néz ki egy radikális? A sztereotípiák szerint sajkacsa vagy kucsma van a fején, népviseletbe öltözik, amelyen nemzeti mivoltát hirdető jelképek láthatók, s csetnik indulók hangja kíséri. NagySzerbiáért száll síkra, gyűlöli a kisebb ségeket, nem adja Koszovót semmi áron, s nem szolgáltatna ki egyetlen háborús bűnöst sem. Mellette van a demokrata, amely sem külcsínben, sem belbecsben nem hasonlít rá. Utóbbi a jó, és most a többség. Ám ha a politikában lehetséges is az ilyen leegyszerűs ítés, az élet sokkal árnyaltabb. Szerbek, akiket ismerek, nem illenek bele ebbe a képbe. Egy patikus ismerősöm például radikálisként annyira törődik NagySzerbiával, a Karlovac – Karlobag – Ogulin – Virovitica vonallal, mint Vojiszlav Seseljjel, „aki bizony önké nt ment Hágába”. Semennyire. Ki nem állja a műnépdalokat, s már véget vetne a háborús bűnösök körüli huzavonának, ám az uniós csatlakozást nem tartja létfontosságúnak. „Először itthon kell rendet tenni, s a tolvajoknak a körmükre koppintani” – vallja. Az e urópai utazások problémája nem érinti. Cseh állampolgársága van. Ő maga tősgyökeres szerb. De
