Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-26
19 Valahogy így kezdődött annak az anekdotának az újkori története, amely nemrégiben happy enddel zárult, hiszen a kurta farkú kismalac is jól lakott, meg az üveghegy is megmaradt: megalakult a szabadkai Magyar Tannyelv ű Tanítóképző Kar. De a mese mégiscsak évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Ahogy mindig, itt is egy örökös harc állt a háttérben, amely már akkor is arról szólt, hogy szerbek vagy magyarok, Zombor vagy Szabadka. A magyar nyelvű tanítóképző egykor Szabadkán v olt, de a politikai és önigazgatási döntések, meg az élet úgy hozta, hogy áthelyezték Zomborba, ezzel pedig kiszakították „természetes közegéből” – mondogatták évek óta a politikusok. Aztán a képzőt egyszer csak visszahelyezték Szabadkára. Először az Óvóké pző Főiskola épületében kapott néhány sarkot, aztán az Építőmérnöki Kar épületében a város szélén, de az messze volt, így visszakerült az óvóképzőbe, ahol két általános iskolai tantermet használhattak a főiskolások. Nem volt tehát fenékig tejfel hősnek len ni ebben a mesében. De hős szerencsére mindig volt elég. Mégpedig azért, mert magyar nyelvű főiskolai, egyetemi oktatóközpont nem sok van a Vajdaságban. Az évek során nem azért kapott Szabadkán olyan sok nebuló tanítói diplomát, mert az a betű formázását v agy az Anyám, édesanyám című gyerekdalt szerette volna tanítani a rosszcsontoknak, hanem azért, mert egyrészt nem volt pénze külföldre menni tanulni, másrészt nem akart szerbül tanulni. Meg persze a társadalmi közeg is azt súgja neki egy ideje a Jugoszlávi a – Kisjugoszlávia – Szerbia és Montenegró – Szerbia nevezetű ígéret földjén, hogy fejezzél be szépen egy felsőoktatási intézményt, mert úgyis csak a diploma kell. Így lett mára a művelődési otthon igazgatójától megannyi újságírón, rajztanáron és biológiatanár on keresztül egészen az intézményigazgatókig soksok olyan szakember a Vajdaságban, aki jobb híján a tanítóképzőt végezte el. Egy részük persze azt sem, mert az egykori Jugoszláviában még az volt a sláger, hogy iratkozzunk csak be az egyetemre, kapjunk üre s leckekönyvet (népszerűbb nevén indexet) és máris dinármilliók ütötték a markunkat ösztöndíj címén, aztán tízhúsz év alatt csak befejeztük a tanodát. Vagy nem. De az igazgatói munkahelyeken azért még mindig ott ülnek a mára már megöregedett örökös egyete mi hallgatók, akik igencsak hallgatnak arról, hány vizsgát tettek le az egyetemen. Vissza az ennél szerényebb és kevésbé találékony magyarokhoz, akiknek marad a néptánc meg a művelődési otthon. Azzal, hogy egy művelődési otthont tanító igazgat, vagy egy tévériportot tanítónő készít, nincs is semmi baj. Ezeken a humánmunkahelyeken egyébként sem olyan tudásra van szükség, amelyet bármiféle iskolapadban meg lehet szerezni. De mégis, felmerült az az egészséges igény, hogy a tanítóképző az általános műveltség, a nyelvek és a pedagógiai gyakorlat oktatásán túl adjon valami pluszt a hallgatóknak, ha már egyszer négy éves egyetemi kar keretében képzik a leendő osztálytanítókat. A kreatív ötletek megszülettek, már csak meg kellett volna valósítani őket. De hogyan? Ekkor érkezett el a komplikációk és kavarodások időszaka a tanítóképző meséjében. Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke után ugyanis ez a vajdasági magyarok második kulcsintézménye, hisz hogy maradhatnánk meg szülőföldünkö n harminc év múlva, ha a maholnap születő gyermekeknek nem lenne, aki a b betű leírását megtanítaná. És ne becsüljük le ezt a tudományt, mert azért négy éven keresztül kisgyerekek etalonjának lenni és tudást adni nem kis feladat. A tanítóképzőben mégis eg yre kevesebb esély volt ezeknek a feladatoknak a megtanulására, a zombori intézmény önkényuralma ugyanis egyre nagyobb mértékben szerbesített. Az meg ugye mégsem néz ki jól, ha a jövendőbeli magyar tanítók szerbül tanulják meg azt, hogyan kell nekik magyar ul tanítaniuk. A csavar a történetben abban rejlik, hogy a tanítóképző az Újvidéki Egyetemhez tartozott, és a neve Zombori Tanítóképző Kar volt. Szabadkán csak azért tanulhattak a magyar diákok, mert kiharcolta a politika annak idején. Így lett a Zombori Tanítóképző Karnak szabadkai tagozata, ahol magyarok tanultak, a már említett általános iskolai padokban, kréta meg szivacs nélkül, gyakran téli fagyban, ráadásul egyre többször szerb tanároktól. A testnevelést azért még csakcsak meg lehet tanulni szerbü l is, és az sem gond, ha úszás órán a tanár szerbül beszél, sőt, díjazandó, ha próbálkozik a tanult magyar nyelvtudását is bevetni. De az azért csak nem állja, hogy a pedagógiai pszichológia, a fejlődéslélektan vagy más oktatásmódszertani kurzust ne az an yanyelvén tanuljon egy leendő pedagógus. A mesefolyamban így jutottunk el 2004ig. Metszéspont ez a mesében, mert a szabadkai tanítóképzősök fellázadtak ekkor. Nemcsak a kevés tanterem, a gyerekek számára készített alacsony székek és a szerb oktatók miat t lázadtak, hanem amiatt is, mert pillanatok alatt, ok nélkül leváltották dr. Czékus Gézát, aki addig vezette a
