Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-23
21 Persze nem biztos, hogy átszakad majd a gát. Még ha egy olyan cég is építi, amelyiknek eddig semmiféle bányászati tapasztalata nincs. Bár azt ígérik, tizenöt év munka után osztrák mércével mérve is irigylésre méltó fejle ttségű és tiszta vidéket hagynak maguk után, azonban ezt senki nem hiszi el. Az arany kitermelése az első négyöt évben nyereséges, onnantól kezdve már túl alacsony lesz a koncentrátuma: teljes bizonyossággal megjósolható, hogy ekkor a cég felelősök nélkül csődbe fog menni, és mindazt a poklot, amit teremtettek, hátrahagyják a román állam és a jó szerencse gondjaira. Miként tette azt a nagybányai gátszakadás után az Aurul cég. De térjünk vissza a jelenbe! Az RMGC nemrég készítette el azt az ötezer oldalas d okumentumot, melyben összefoglalta, szerinte milyen hatásai lesznek az aranybányájának. Bár náluk elfogultabb szerv a témában aligha akad, sajnos pártatlanabb hatástanulmány hivatalosan nem készült, csak a civilek anyagai, azokat pedig, ha ilyen tőkeerős b eruházó emberbarát, jövőbe mutató fejlesztéséről van szó, KeletEurópában nem szokás figyelembe venni. Az ötezer oldalból, melyet hazánkban két közmeghallgatáson lehet megvitatni, magyarra mindössze huszonnégyet sikerült átültetnie a Környezetvédelmi és Ví zügyi Minisztériumnak (KVVM). Hogy a legfontosabb huszonnégyet? Pont nem. Az esetleges ciánszennyezésről mindössze ennyi olvasható: „Lásd a kilencedik fejezetben” – ám a 9. fejezetet már nem tartották fontosnak magyarra fordítani. Talán azért, mert Persány i miniszter szerint mire a szennyezés Magyarországra érne, már nem volna olyan vészesen erős a koncentráltsága. Egyik utóbbi nyilatkozatában azért kifejezte „aggodalmát”, és leszögezte, „nem szeretné, ha megépülne a bánya”. Persányi Miklós túl ügyes ahhoz, hogy nagy kommunikációs bakot lőve őszinte legyen, nyilván nem fogja azt mondani, hogy neki tökéletesen mindegy, Verespatakon ki miből csinál pénzt: ökoturizmusból, aranybányászatból vagy a kísérleti atomrobbantásokból. Ha a kormánynak esze ágában sincs a z egészen minimális, langyoska konfliktuson kívül bármit is vállalni a román féllel szemben, akkor pontosan azt tenné és mondaná, amit most tesz. Ám nehogy azt higgyük, csak Verespatakon támogatják passzivitásukkal a környezetpusztító üzletembereket. Az ál lami szintű környezetvédelem kommunikációba való viszszavonásának jelensége általános, olyannyira, hogy Monty Pythoni abszurdba hajló megnyilvánulásai is szép számmal akadnak: a KVVM érdemi munkát végző munkatársainak javát a minisztériumok közül elsőként eresztette szélnek, de a totális leépítések és felszámolások közt azért egy űrkutatási osztályt létesítettek, kézenfekvő módon a nemzetközi főosztály és jogi államtitkár alá rendelve. Ésszerűsítések, mondják erre. Nagyon úgy tűnik: Verespatakot kizárólag mi menthetjük meg, az alvízi országoktól a veszélyt egyedül mi háríthatjuk el. Ennek legközelebbi és legkézenfekvőbb módja, ha részt veszünk a közmeghallgatáson: 28án 16 órakor a Szegedi Tudományegyetemen, valamint 29én a Budapesti Műszaki és Gazdaságtud ományi Egyetemen. A közmeghallgatásokról él egy olyan előítélet, hogy végtelenül unalmasak. Most nem lesz így. A kolozsvári közmeghallgatásra az RMGC kétbusznyi bérelt drukkerrel érkezett, volt minden: zokogó öregasszony, kisírt szemű tinilány, „nemes felh áborodástól remegő” nagydarab bányász: az egyiktől a békés öregkor ígéretét, a másiktól a munkalehetőséget akarják elvenni a környezetvédők. Érdekes fejlemény volt, hogy most már az RMGC is „Gyertek, mentsük meg együtt Verespatakot!” transzparensekkel kamp ányol, igaz, ezeket a táblákat nem a keleteurópai szegény emberek külső jellemzőit magukon viselő helyiek tartják, hanem bájaikat cseppet sem titkoló modellek. Az RMGC a közmeghallgatáson többek között elmondta: 2000ben semmiféle ciánkatasztrófa nem volt , azok a halak éhen haltak a jég alatt. Nem adott viszont választ a legtöbb, kínos érdemi kérdésre, pedig idő éppen lett volna rá: a közmeghallgatás délután fél öttől hajnali fél ötig tartott. S hogy miért emelkedik ki ez az ügy a helyi közösségek rovására tervezett beruházások sorából? Az RMGC minden etikai szempontot nélkülöző erőszakoskodása, a vele szemben kitartó kis falu hősiessége sok embert megmozgatott. A román tudományos akadémiától kezdve kül- és belföldön egyaránt számtalan tekintélyes szervezet és személyiség ítélte el mélységesen a tervet, még az illetékes miniszterek is. A száznyolcvanöt méter magas ciántó azonban valahogy mégis minden engedélyeztetési eljáráson átsiklott. Ahol a fennálló jogszabályok és törvények segítségével meg kellett voln a állítani, ott sem történt semmi. Így megy ez egyelőre Magyarországon is, persze ezt teljes bizonyossággal csak akkor jelenthetjük majd ki, amikor már késő lesz. Mintha az Antikrisztus megfoghatatlan erejével közeledne felénk ez a méregtömeg. Amit talán t ehetünk ellene: összefogunk, szemébe nézünk, néven nevezzük, és azt mondjuk: „Nem félünk tőled. Téged a mi közönyünk és lustaságunk, önzőségünk táplál. Látunk, és tudjuk a nevedet. Takarodj!” Most még megállíthatjuk, de hamarosan késő lesz. vissza
