Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-23
10 Új rablópandúr Aki a tavasz és kora nyár romániai vagy vajdasági magyar lapjait olvasta, azt hiheti, hogy a magyar – magyar együttélést mindenekelőtt a budapesti kisebbségi kulturális, identitásépítő, oktatási támogatási rendszer átalakítása ve szélyezteti. Hiszen a megszokott kapcsolati pályák újraszántásánál korábbi pozíciók, előjogok, belátások károsodnak. A kérő, befogadó, a címzett kiszolgáltatottsága önmagában talán nem növekszik, bizonytalansága azonban feltétlenül. Az egész rendszerben tö bb lesz a kockázat, a szakpolitikákban a feltételezett üzemmód. Valószínűleg ez majd valóban így alakul, sőt így lehet. De erről máris sokat beszéltünk – anélkül, hogy látnánk, mi kerül pontosan „új rendszerként” az ősszel elénk. Ugyanakkor egyre nyilvánva lóbb – s látok jeleket, hogy ezt lassan a határon kívüli magyar közösségek is érzik – , hogy a fontosabb elmozdulások nem önmagukban innen, hanem más reformokból és gazdaságpolitikai lépésekből vezethetők le. Végül is egymás érzékelése a magyar – magyar relác ióban alapvetően nem attól függ, hogy összehívjáke a Máértet vagy nem, hanem attól, hogyan működik a továbbiakban a személyes, munka, utazási és tanulási kapcsolatok újabban százezrek életstratégiáiba beépült rendje. Úgy látszik, az újabb magyarországi r eformok, állami politikák és az országban kialakuló közhangulat erre nyilvánvalóan nagy hatással lesznek. S ez mintha a határon túli közösségekben most – mármint azok között, akik ezzel valahogyan már szembetalálják magukat – egyfajta megrökönyödést váltan a ki. Pedig azt hiszem, még csak a történet elején vagyunk. Az ősztől s a következő másfél évben mindez sokkal élesebben lesz majd észlelhető. Nem jó hírekről számolok be. De talán épp azért kellene valahogy ezekre minél előbb mentálisan rákészülni. Ha ilyesmi egyáltalán lehetséges. Mindezekhez egyébként is tudjuk, ho gy hangulati szinten, az érzelmek intenzitását illetően Magyarország és a nemzeti közösségek kapcsolata nem olyan stabil vagy viharálló, ahogy azt sokszor – minden ellentétes tapasztalatuk ellenére – , még mindig, romantikus értelmiségiek esetleg gondolnák. Ha Izrael bajban van, akkor a világ zsidó diaszpórája esetlegesen meglévő ilyenolyan fenntartásait félrerakja, s szinte maradéktalanul mellé áll. De hát ott egyébként is részben a diaszpóra élteti az „anyaországot”, s most nálunk egyébként, hála Istennek , egyik oldal sincs veszélyben. Itt a kapcsolat lényegében más irányú, más minőségű, az anyaország különben is tele van neofita individualistákkal. Akik talán még csak húsz éve tanulják a „boldogulj magad, s akkor Isten is megsegít”et. A közösségi szolida ritás szűkebb, térhez kötött változatai ilyen csoportokban egyébként is igen erősen ingadoznak. A határokon túli, tehát más politikai, gazdasági közösségekhez tartozó csoportokra irányulók pedig még ennél is jobban. Ez egyébként már az utolsó évek különböz ő kapcsolati válságainál is jól látszott. Ugyan főleg kampányhatásokból, bár nem csak azokból levezethetően, de az intenzívebb összeborulások és elhidegülések ciklusai azért világosan kirajzolódtak. Most kisebbségi ügyekben nem ijesztgetik a közvéleményt, nincsenek politikai félelmek, a média e vonatkozásban senkit sem akar meggyőzni. A téma lényegében alig bukkan elő a közvéleményben. De mégis más okokból következően a félig rejtett vagy helyenként jobban látható elhidegülés újabb korszaka következhet. Sok apró színtéren egyfajta érzelmi minijégkorszak. Persze, nem magában a nemzetpolitikában. Ott, gondolom, a kisebbségi politikai elitek hátterének biztosítása és lényegében valamilyen kiszámíthatóság megmarad. A repedések legkorábban és legváratlanabbul a hétköznapokban fognak inkább jelentkezni. Három metszet: Változó személyes lojalitások. Átrendez ődő szolgáltatások. A legális munkaerőpiac. A lojalitások. Magyarországon a következő másfél évet sok család személyes próbatételként fogja megélni. Jövedelmének egy talán nem is elhanyagolható részét új adók, szabályozások, befizetések, állami szolgáltatá si díjak és általában valamekkora infláció falja majd fel. Ez remélhetőleg nem jelent majd akkora terhet, amekkorába normális háztartások belerokkanhatnának. De jelent veszélyeztetettségérzést. Amelyet az egész folyamatot kísérő csatazaj fel is fog erősíte ni. S amely ahhoz azért elég lesz, hogy sok középosztálybeli családban azt higgyék, ők most a túlélésért küzdenek. S ha nem is ők, de a lejjebb közvetlenebbül érintettek esetleg valóban azért fognak küzdeni. S ilyenkor másokra nem nagyon figyelünk. Olyanok ra sem, akikre korábban legalább egy szintig igyekeztünk tekintettel lenni. Akik nincsenek mindennap ott az orrunk előtt. S akiknek már nem is materiális segítség kellene (amiről azt hisszük, most nehezebben tudnánk adni – bár ez sincs igazán így), hanem e mpátia, közös problémaérzékelés, megbeszélési lehetőség. A lábunk elé nézünk, nem emeljük fel a fejünket, s tapossuk a sarat, vagy amit annak vélünk. Ilyen válságok idején összemegy a világ. Vagy az, amit annak hiszünk. S itt Pesten ilyenkor az elénk kerül ő határon túli magyar, még a rokon is, bizony kimaradhat, kipottyanhat belőle. Azt remélem, hogy azért itt nem egyszerűen önzésről, inkább ijedtségről, a szokatlan helyzetből következő zavarról lehet szó. De a változás, sajnos, egyféleképpen programozott, s az új magunkba zuhanásból következően a határon túliak (is) kevesebb emberi szóra számíthatnak.
